December 17-én terjedt el a hír,
hogy Ron Werber választási stratéga, aki már korábban is segítette az
MSZP kampányát, felbukkant újra, hogy szerepet kapjon az előttünk álló
kampányidőszakban, és természetesen azért, hogy győzelemre vezesse az
MSZP-t. Ez a hír önmagában csak egy ásítást érdemelne, ez teljesen
normális történet, ha egy párt kampány előtti időszakban igyekszik
felkészíteni magát, és a hatalom felé igyekszik. Az úgynevezett
jobboldalon, értsük ebben a néhány sorban ez alatt a radikális,
antiszemitizmustól legkevésbé sem idegenkedő szélsőségeseket, azonnal parázs és szikraszórást váltott ki a hír. Az, hogy az efféle tanácsadás mennyire nem idegen a pártok működésétől, éppen a Fidesz mutatta be idén tavasszal, mikor két kampánygurut is vendégül látott, többedik alkalommal, nevezetesen George Birnbaumot és Arthur Finkelsteint. Eddig a dolog természetes, normális politikai helyzetben ez így megy, illetve így is mehet.
Az
egyszerű állampolgár ugyanakkor okkal kaphatja fel a fejét, mi az, hogy
külföldi szakértők kellenek a kampánystratégia kialakításához? Akkor
itt már megint nem a politikai érvek, hanem a virtuális térben zajló
nemtelen adok-kapok következik? Nem épp ez, a mocskolódások és az
ígéretkampányok uralta választás vezetett az ország végzetes
megosztásához és az emberek, vagy a „zemberek” apolitikussá válásához?
És be kell lássuk, naivitása mellett igaza van annak, aki ekképp teszi
fel a kérdéseit.
A jelen magyar politikai helyzetben létezik azonban egy további szempont is. Ez pedig az, amelyről sokszor és sokan megemlékeztek már, blogunk is sokszor foglalkozott ezzel, mégpedig a normális politikai tér hiánya. A
normális politikai tér hiányát a közjogi rendszer teljes
szétziláltsága, az alkotmányos rend szétdúlt állapota és
párt-alkotmányossá tétele jellemzi. Hatását tekintve nem sokban tér
el attól, amely a nyolcvanas évek közepén-végén létezett: szervezettség
hiányában ellenzéki jelölt csak véletlen juthatott be az Országgyűlésbe.
Furcsa mód voltak ilyen véletlenek. Most az új rendszer ugyancsak
ilyen, ellenzéki szervezettség nélkül ha be is jut néhány képviselő a
Parlamentbe, narancsuralom döntő, dezorbanizáló ereje nem lesz. Ugyanúgy kényszerű politikai vergődés lesz osztályrésze, mint a ma ellenzéki pártjainak (ide nem érve a Jobbikot).
Idén
nyáron kezdődött meg a tapogatózás egyes mozgalmak között, amely végül
három pólust formált. Az egyik ebből az LMP, amely már nem is pólus
többé. Nem értette meg a szövetségi politika egyik lényeges elemét: azt,
hogy a közös célokért meghatározandó minimum nem a saját párt
programja, hanem a szövetség közösen megformálandó alapérték-rendszere.
Az Együtt 2014 mozgalom utóbbi tételt felismerte, ennek szellemében
bezúdult a politikai vákuumba, jelentős tényezővé vált szinte azonnal. A
harmadik az MSZP, amely szemét magasan a horizont fölé emelte, nehogy
véletlen meglássa a már formálódó E14-et, és mintha nem hallgatna
híreket, nem olvasna újságot, egymaga hirdette meg a pólusképző
szerepet. Önjelöltként. Magához szólítva a többieket.
Az utóbbi napok az E14 és az MSZP közötti együttműködésről megindult tárgyalásokról szóltak.
Akárhogy is, de az MSZP-t elhagyni nem lehet, szerepe van az ellenzéki
összefogásban, ám vezető szerepe blogunk korábban kifejtett álláspontja
szerint nem lehet, nem lenne szerencsés. Az elmúlt kormányzati időszak
terhe olyan nagy ezen a párton, hogy a választópolgárok széles tömegei
tartósan idegenkednek a rájuk szavazás elvi lehetőségétől is.
Az
MSZP részére tehát három út vezet előre. Az elsőt azonnal kizárhatjuk,
ez lenne az, hogy el sem indul a választásokon. A második az, hogy
egyenrangú félként belép egy szövetségbe és úgy indul, a harmadik pedig
az, hogy vezetőként akar szövetségesek gyűjteni maga köré.
A hírek szerint Ron Werber meglepetésvendégként jelent meg az MSZP Országos Választmányának ülésén.
Aligha gondolhatjuk ennek alapján, hogy a párt egyenrangú pártok
egyeztetett lépéseit megtéve, szövetségben akar győztes lenni az
előttünk álló választásokon. Az MSZP maga akar nekilódulni, egyedül akar
nyerni. Aki vele tart, kaphat morzsákat a győzelmi asztalról, aki
nem, az meg búsongjon magában, mert nem ismerte fel a másik pólust: a
kétpárti Magyarország visszatérő pólusát.
A
kétpártrendszer megosztott Magyarországáét, ahol az erő, a csel, a
megosztás és a diktálás a politika. Ahol a koalíció kényszerhelyzet
torzszülöttje, nem pedig érdekközösségek egymást erősítő, de egymást
kontrolláló erőrendszere.
Játsszunk
el egy pillanatra a gondolattal, hogy az MSZP nyerné a választást!
Lehetne-e szó széles társadalmi bázison nyugvó alkotmányozásról szó,
amely révén a Fidesz-KDNP párt-alkotmányát lecserélhetnék? Aligha.
Lehetne-e olyan törvényhozásról szó, amelyben legalább a legfontosabb
törvények a jobb és baloldal politikai konszenzusán alapszanak? Aligha.
Ellen tudna-e állni az erő pozíciójából az MSZP a revansvágyának,
tudna-e a revansvétel ellenében méltányos lenni a 2010-es bukás után?
Aligha.
A fenti véleményünket arra alapítjuk, hogy bár a párt vezetői új arculatról beszélnek, nem hallottunk egy szót sem a nyolcévnyi kormányzás hibáiról.
Arról, hogy miből milyen következtetést sikerült levonni. Mi garantálja
tehát a megújulást? A reklám? Higgyünk a párt reklámjainak?
Az egyedül induló MSZP, még ha legyőzné is a Fideszt, akkor is bukást jelentene Magyarország számára.
Blogunk
osztja azt a nézetet, hogy ma Magyarországon olyan együttműködésnek
kell leváltania az Orbán-rezsimet, amely a legnagyobb biztosítékot adja a
Köztársasági Alkotmány visszaállításának, ide érve annak
„zöldmezős” megteremtését is akár. Az összes politikai játszma, a
szokásos pártoskodás csak akkor indulhat meg újra, ha ezen a rendkívül
fontos lépcsőn túljutunk, amikor újra normalizálódik a politikai tér.
* * *
Napról
napra több kárt okoz a Fidesz országlása. A Fidesz leváltását nem egy
másik behemótnak, hanem a nemzet valódi együttműködésének kellene
elérnie, amelyhez a politikai tényezők józanságára, önmérsékletére van
szükség. Ellenkező esetben cseberből vederbe jutunk, újra,
újra és újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése