Ezt elsiette, képviselő uram!

Az emberfia csak mereng, gondolkodik, hogy a büszke kétharmadista, gránitszilárd, cövekként meredező kormányerők milyen módon igyekeznek meggátolni a szerintük törpe és jelentéktelen kisebbséget abban, hogy kipenderíttessenek a bársonyszékeikből. Valami egetverő csalafintaságra gondol ilyenkor álmodozó szemmel az ember, mert mégis, csak létezik a művészet a gonoszságban is, lehet még akár cizellálni is a csűrcsavari sunyiságokat. Hiszen mi másért néznek az emberek nagy átveréseket, miért van kultusza betyároknak, rablóknak, mi másért szerethető egy félvilági svindler, ha nem azért, mert – valamilyen szinten - elegánsan végzi sötét dolgait.

Így volt ez a választási rendszer "méltóságteljes" átszabásával is. Az elején legalább okoskodó pofával igyekeztek valami földrajzfélére hivatkozni, amikor egyszerre átszabták a választási kerületeket. És még abban az ótvar regisztrációban is igyekeztetek valamiféle érveket előhúzni. Más kérdés, hogy szárnyaszegettsége nyilvánvaló volt. Töke volt kérem a menyasszonynak az első perctől. Az alja a dolognak az „inkább töröljük el a népességnyilvántartást, hogy regisztrálni kelljen” érvelés volt.

Előbbiekhez képest a változtatás, miszerint egyesület ne állíthasson jelöltet, maga a próza. Olyan, mint a rágógumifoltos szürke térkő a Blahán, amelyet a galambok is megtiszteltek. Persze, értem én, ez fontos, nehogy a Bajnai, nehogy a Milla, meg a többi, de nincs ez kicsit elsietve, kedves képviselő uram?

Mert nekem, aki sem politikus, sem jogász, semmi és senki nem vagyok, a hír olvastán az jutott az eszembe, hogy B-ék alapítsanak pártot. Ha meg nem jegyzik be, "vegyenek át egyet", ami már be van jegyezve. Mert egy párt is lehet olyan, mint egy megunt Kft, amelyet ki lehet üríteni és át lehet adni. És ezt a megoldást, legalábbis a cégjogból, alighanem Fidesz körökben elég jól tudják. Aztán a nevét egyszerre meg is lehet változtatni. Vagy ha esetleg megtiltják, hogy a kormánykoalíción kívül egyéb párt ne indulhasson, akkor jöhetnek még az egyének. XY, akit a B-ék támogatnak. Ha meg megtiltják, hogy valakit „bárkiék” támogassanak, akkor meg az az XY jöhet, akit senki sem támogat, de mi kacsintásból tudjuk, hogy mi a helyzet. Persze, van még két lehetőség, már ha választásban kell gondolkodni. Például ha indulhat senki sem a kormánykoalíción kívül. Hát ez betenne. Itt nincs ügyeskedés. Vagy ha már így alakul, nem is kell most választani, 2014-ben, hanem tekintettel a sikerekre meg is lehetne hosszabbítani a mandátumokat, csak az Alaptörvénybe kell beírni valami bűvös mondatot.

A harmadik lehetőség pedig az egész választásos baromkodás ellentettje: nem tartotok választást és kész.

Azt azért alighanem sejthetitek, kedves képviselő uramék, hogy még az utóbbi sem garantálja, hogy hatalomban őszültök meg, kivéve ha eleve deres a hajkoronátok.

 

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Négy. Szanyi Tibor írására

Sajtószemlében hallottam Szanyi Tibor szocialista képviselő Népszavában, október 25-én közreadott írásáról, s minthogy épp autóban ültem, csak a szerencse mentett meg, hogy fának nem mentem. Az idézett rövid részlet kapcsán voltam kénytelen elolvasni, és reflexiómat írásban is közreadni.

A cikk talán egyik legfontosabb észrevétele, hogy a szocialista párt négy miniszterelnökéből három nem a párt berkeiből érkezett. Ahogy képviselő úr felteszi a kérdést:

Miért van az, hogy kívülről érkezett miniszterelnökeink és mindazon minisztereink, akik ugyancsak kívülről jöttek, ma az MSZP-vel szemben - jobb esetben párhuzamosan, de semmiképp sem velünk - fogalmazzák meg jövőképüket? A pártunk mivel bántotta meg őket? A bizalmunkkal? Miért vállaltak anno feladatot, miért fogadták el a támogatásunkat, ha ennyire terhes az nekik? Az MSZP sok ezer tagja lenne rossz ember? A melósok szaga kiábrándító? A munkanélküliek társasága bántó? Ciki a nyomor? Tán a baloldali gondolkodás a nehéz?

Költői kérdések, amelyeket meg sem kell válaszolni? Szanyi Tibor kifejti a válaszait, véleménye szerint a három, disszidens ex-miniszterelnökünk közös vonása, hogy mindhárman a nemzeti tőke elit sztárjai. Mindhárman szép teljesítményt nyújtottak kormányfőként, de mindhárman elbuktak a népi szolidaritás küszöbén. Látták, látják a pályát, de nem tudnak szabadulni az identitásuktól: újburzsujok. Akarnak tenni a nemzetért, de nem megy. A saját vagyonuk foglyai. Két tüntetés között a kizsákmányolással vannak elfoglalva, akárhogy is szépítjük a helyzetet.

Szegény Marx sem jár szerencsésebben, mert miként az idegenszívű (? Saját kérdésem) kormányfők, a filozófus teoréta „kristálytiszta elemzést adott a kapitalizmusról, sőt, még egy kommunista kiáltványra is futotta neki, de azonosulni nem tudott a néppel”.

Szerintem a helyzet ennél messze árnyaltabb. Egyrészt az egy nem „újburzsuj” miniszterelnök, Horn Gyula csak azért lehetett kormányfő 1994-ben, mert a jobboldali koalíció kormánya gyötrelmesen végezte munkáját és felbőszítette tolakodásával az embereket. Az ország rendszerváltáskori gazdasági helyzete, az elszegényedés könnyen visszatolta a választókat a szocialistákhoz, ahol éppen volt is egy olyan személyiség, aki a rendszerváltás reformer pártemberei közé tartozott, akinek külföldön is jó neve volt. Ám ne feledjük: Horn Gyula is a gödör felé szalajtotta a gazdaságot, Békesire nem hallgatott, és végül Bokros Lajos mentette meg a szakadékba sodródástól. Kormányfőnek való karizmatikus szocialista azóta nem bukkant fel. Az egyetlen Kovács László sem tűnhetett alkalmasnak arra, hogy 2002-ben megvívjon Orbánnal, kellett valaki, aki szakmai hitelt adhatott a programnak. Annak a programnak, amely nem mert kilépni az ígérgetés spiráljából, amely, kimondhatjuk, egyenesen vezetett a mai válsághelyzethez. Szanyi Tibor a mai napig úgy tartja, hogy a Medgyessi által felvázolt és végrehajtott, a gazdasági teljesítménnyel meg nem alapozott „szociális rendszerváltás” pozitív lépés volt. Amint írásában értékként jelöl meg: „Mi, szocialisták - Medgyessy javaslatára - közel négy millió embernek adtuk meg a 13. havi jövedelmeket” és azonnal folytatja is a következő két „újburzsujnak” titulált kormányfő ekézésével: „és mi vettük azokat vissza, először Gyurcsány nyomán félig, majd teljes egészében - Bajnai javaslatára”.

Medgyessy munkássága eleinte a szocialista füleknek kedves volt, ám hamarosan tarthatatlanná vált. Világos volt, hogy politikája a megalapozotlansága és személyes karizmájának hiánya miatt biztos kudarcra vezetné a pártot. És akkor maga az elégedetlen párt hozta elő Gyurcsány Ferencet. Mert volt elképzelése, volt munkabírása, akárhogy is, markáns egyéniség volt az előző kormányfőhöz képest. Vagyis a párt kivonult Medgyessy mögül, a párt hozta Gyurcsányt. Meg is nyerte az MSZP-nek a 2006-os választást, és a győzelem után el is mondta, változtatni kell a párt hozzáállásán, mert az az akkori állapotában csak késlelteti a bukást. És a pártból valaki vagy valakik elárulták a saját miniszterelnöküket, aki a zártnak gondolt körben el merte mondani a valós helyzetet. A belső árulás következménye, hogy az elkerülhetetlen reformokhoz biztos támogatás nélkül volt kénytelen hozzákezdeni Gyurcsány Ferenc. Ennek következménye a reform bukása is: mert az Orbán keltette viharban és a gazdasági válságban a szocialisták képtelenek voltak kiállni a saját kormányuk mellett, mert nem láttak tovább a tespedtségükön. Bajnai kormánya már csak a károk minimalizálását tudta elvégezni, a választást megnyerni már nem volt képes, és ennek tudatában is volt.
Szerintem a néppel az nem tud azonosulni, aki a buksisimogatásnál távlatosabb jövőképet nem tud felvázolni, vagy legalább felismerni és támogatni. És az MSZP a Szanyi által felvázolt kép alapján ilyen.

A 2002-2010 időszak éppen azt bizonyította be, hogy az MSZP saját erőivel képtelen olyan programot előállítani, amely távlatos, amely megalapozott, amely túllát a ma gondjain, és amely a pártkatonák önző, személyes érdekein nem bukik el.

Nem túlzás azt állítani, hogy Orbán győzelme kódolt volt sok tekintetben, de hogy kétharmadot szerezhetett, az bizony éppen a szocialisták jelentős számú szűklátókörű prominenseinek, önző gazdasági holdudvarának, a széthúzásának köszönhető. Ma sem látszik más távlat az MSZP „kitörési terveiből”.

Elvárható lenne az önbírálat, akár egy prominens MSZP-s politikustól is. A tisztánlátás ugyancsak sokat segíthetne.

Az írás további részei, miszerint balról lehet megbuktatni az Orbán kormányt, mert – élve a számok adta rímmel – négy miniszterelnök után a négymillió elszegényedett ember fogja az MSZP-t kormányra juttatni kétkedéssel tölt el.

Nem hinném, hogy így lenne. A demokrácia visszaállításának szükségességét sokan tartják prioritásnak, amely nem baloldali, hanem nemzeti ügy. Ezek a csoportok lehetnek olyan tömegek, amelyek nélkül nem lehet választást nyerni. Úgy gondolom, súlyos hiba lenne az MSZP részéről az, ha a saját útján indulna el, és nem tagozódna a többi demokratikus mozgalom mellé, választási szövetségbe. Egy önreflexióra képtelen MSZP hamar a Fidesz mellett vagy annak helyén találhatja magát, és az már ma sem tűnik távlatnak.

Végül egy szó a stílusról. Meglep – talán mert írásban nem találkoztam Szanyi Tibor saját szavaival – az a hangvétel, ahogy mind a Milla tüntetésén, mind a Békemenet tüntetésén megjelentekről ír. Magyarország évtizedes morális hanyatlásának egyik oka lehet a közbeszéd eldurvulása, a mindennapi érintkezés „bakaduma” szintre hanyatlása, és a hanyatlás biztos tünete az, ha nyomtatásban megjelenhet egy politikustól efféle kiszólás:

„Akik annyit tudnak, hogy a teljhatalmú miniszterelnökkel focimeccsekre és egyebekre szegődő közpénznyelő főpolgárok, sertéshizlaldás főbankárok hátsó felének fenséges nyílása még a nyelvüknek is jó. Az igazi íz! ... Pfúj.”

Talán nem tévedek, ha azt gondolom, a szocializmus és a baloldaliság nem azonos a prosztósággal.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Javaslatok a miniszterelnöki programtorlódások kiküszöbölésére

Ha már olyan kellemetlen helyzet alakult ki, hogy a kormányszóvivőnek kell megvédenie miniszterelnök urat az alantas vádaskodásokkal szemben, miszerint tizenhárommilliós repülőbérléssel terheli a büdzsét a Bukarestből Brüsszelbe történő eljuttatásához, úgy gondolom, néhány javaslattal kell éljek, akár a közjó, akár a költségtakarékosság, a hatékonyság, akár a mindenütt jelenlevés egymásnak feszülő igényeinek kioltására és nyilvánvalóan csak részleges kielégítésére, amint egyúttal elejét igyekszem venni a továbbiakban az álságosnak és aljasnak kikiáltandani törekvő kormányszóvivői nyilatkozatok izzadságszagú megfogalmazása szükségességének is.

Javaslataim az alábbiak:

Ismerve hazánk történelmi és eszmei súlyát, valamint a vezető politikai erő világnemzet-vezetői súlyát, levezethető, egyelőre még nem kötelező jelleggel az, hogy a párt, s egyben a világnemzet-vezető miniszterelnök mindenholjelenlevése elengedhetetlen, kívánatos, mi több, elkerülhetetlen. Számos megoldás létezik már korunk technológiai színvonalán, és a kétségbevonhatatlan fejlődés alighanem újabb eszközöket fog kezünkbe adni e téren.

1. Legyen első a time-sharing rendszerű jelenlevés. Kevés kormányzati ráfordítással olyan közlekedési tevékenységre – adott esetben konferenciális megjelenésre alkalmas – önjáró utazóruha biztosítása, mely a kérdéses távolságok legyőzésére teszi alkalmassá viselőjét. Természetesen sok egymással szemben álló követelményt kell legyőzni, az utazási idő lerövidítése érdekében nagy sebesség szükséges, így a ruha hőpajzsként is működőképes kell legyen, védenie kell viselőjét a hidegtől is ugyanakkor, autonóm irányítási rendszere lehetővé kell tegye a sima landolást az aktuális konferenciaterem megfelelő székében, és a mi a legfőbb, kerülnie kell a feltűnést. Ebben az esetben előre értesíteni szükséges a lokális Terrorelhárítási Központot a félreértések elkerülésére. Amennyiben eltekintünk a személyes jelenléttől és azt látszó képpel, de interaktív működtetéssel és adatkommunikációval, valamint az azt kiegészítő autonóm pszeudospontán reakció funkciókkal (váratlan tapsolási igény, lehetőleg a jó oldal mellett, stb.) felruházható megoldásokkal is megelégszünk, szóba kerülhet például a holografikus kép intelligens (vagy legalábbis annak tűnő) irányítással. Felvethető továbbá a Higgs-bozonok alkalmazása is, azt hiszem, bebizonyosodhatna újfent a magyar géniusz nagysága.

Költségvetés: magas.

Bevethetőség: hosszú időtávon.

Hasznosság: kétségtelen.

2. Legyen második a nem jelenlevés. A nem jelenlevés legalább annyira fontos üzenet, mint a jelenlevés. A jelenlevés sokszor kompromittáló: nincs rémesebb, mint unatkozó, kínlódó arccal ásítást rejteni igyekvő jelenlevőket szemlélni egy-egy konferencián, vagy ülésen. A nem jelenlevés további előnye az, hogy nyilatkozni sem kell. Pláne nem kell figyelembe venni az adott rendezvény témáját, de a másikat sem, ahol épp jelen lennénk.  Az üres szék, ahol jelen kellene lenni, de nem látható senki erősebb üzenet, mint gondolnánk. Az ott nem levés állásfoglalás. Kétségtelen hátrány, hogy nem lehet például mindkét büfé felhozatalából tallózni. Ugyanakkor ez a kiválasztott helyszín felhozatalának jobb megismeréséhez és a fogyasztható mennyiség növeléséhez segítheti a résztvevőt. NATO konferenciákon – tekintettel a jelenlevő tábornokokra – a fogyasztás mértéke korlátos kell legyen. Ennek természetesen a saját megszokott megjelenés, kedvenc ing, stb. is határt szab.

Költségvetés: alacsony.

Bevethetőség: azonnal.

Hasznosság: reményteli.

3. Sehol sem jelenlevés. Ez a szélsőséges formája a politikai életben való részvételnek. Léteznek olyan elképzelések, amely szerint az elhangzott előadások, megbeszélések olvasás, értelmezés révén, a jelenlét szükségszerűségét meghazudtoló módon például beszámolók révén pótolható. A sehol sem jelenlevés semmiképp sem lehet általános taktika, mivel a többi jelenlevő hamar elfelejti azt, aki nincsen jelen. A megszokás elkerülésére ez csakis kiegészíthető eszköz lehet a politikus fegyvertárában. Nincs rettenetesebb annál, ha egyszerre valaki beleül a jelen nem levő székébe, ráadásul ország világ előtt. Vagy ha elviszik a széket. Azért megfogalmazható egy kimondhatatlan előny: az üzengetésé. Nem kell vitatkozni. Vitázzanak a bénák. A kinyilatkoztatások, amennyiben kellőképp spirituális összetettségűek nem vita, hanem elemzés és hit alapjai lehetnek csupán.

Költségvetés: alacsony.

Bevethetőség: azonnal.

Hasznosság: rizikós.

4. „Hegy – Mohamed” elv alkalmazása. Amennyiben a politikus személy fontossága jelentős időbeni ütközésekre vezet, célszerű a rendezvényeket egy helyre szervezni. Ez alighanem több más politikus életében is nagy egyszerűsödésre vezetne, így világszabadalomként a „magyar módszer” néven copyright alá lehetne venni. Ebben az esetben minden rendezvény Brüsszelben zajlana. Vagy Bukarestben. Sőt, miért toljuk mások szekerét, legyenek a világnemzet fővárosában. Sok tennivaló van még ennek elérésére, hiszen az autópálya, vasúti közlekedés és leginkább a légiforgalom szempontjából kifejezett hátrányban lesz Felcsút egyelőre, de uniós pénzekből ripsz-ropsz összedobható a megfelelő infrastruktúra. Számos bevált kivitelező rendelkezésre állhat és a telkekkel sem lesz probléma, baráti kezekben az összes.

Költségvetés: magas.

Bevethetőség: soká.

Hasznosság: meglehetős.

5. „Alter ego” alkalmazása. Kizárt: miniszterelnök csak egy van, hasonlíthatatlan, így még hasonlóság alapján sem pótolható.
6. Klónozás alkalmazása. Kizárt: fentiek miatt is, meg a klón és a clown hangzása sem engedhet meg ilyesféle megoldást. A hatékonyságelemzéstől eltekintek.

Ortodox megoldásokat is felsorolunk, pusztán a teljesség látszatának kedvéért. Ilyen például az egyéb elfoglaltság udvarias jelzése, pl. így:

Tisztelt Néppárti Konferencia, amint tudják, bár szerénységem ezt soha nem hangsúlyozta, a nyugat-ázsiai térség vezető hatalmaként Brüsszelben kell részt vennem egy megbeszélésen, ahol további apanázs fejében félreteszem a tokjába tört szablyámat, és kutatni kezdek erszényem mélyén további garasok után. Emiatt

a.)    nem tudok jelen lenni Közöttetek, értesítsetek a fejleményekről,

b.)    a mindenkor mellettem jobbról ülő szavazhat a nevemben,

c.)    küldök egy alelnök-helyettest.

Vagy így:

Tisztelt Bizottság, tisztelt Miniszterelnök urak, sajnos néppárti alelnöki kötelezettségeim nem teszik lehetővé, hogy excellenciáitok körében hallgassam a kiosztásaitokat, így

a.)    értesítsetek a fejleményekről,

b.)    a mellettem ülő kormányfő képviseljen jóban-rosszban,

c.)    elküldöm X miniszteremet, hogy helyettesítsen.

Költségvetés: alacsony.

Bevethetőség: azonnal.

Hasznosság: megfelelő.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Róna Péterhez, a Kard írása nyomán

A Kard blogon közölt írás, amely Bajnai Gordonnal szemben Róna Pétert mintegy kihívóként kéri megszólalásra, számos ponton kétkedésemet váltja ki. Egyrészt a beidézett, Róna Pétertől származó írás részlete, amely ellentétes értelmezésre éppen nem ad módot, mégis akár Bajnait kifejezett támogató szöveg is lehet. Igyekszem kimutatni, hogy miért.

Róna Péter kritikája egyértelmű kijelentést tesz, szerinte a Haza és Haladás Alapítvány korifeusai csak visszaállítani kívánják a Fidesz országlása előtti idő politikáját. Nem lát a tanulmányokban egyebet, mint a korábbi gazdaságpolitika visszahozásának szándékát. Erről így ír:

Semmi jele, hogy a külföldi tőkétől való függőséget meghaladva, kilátás lenne Bajnai elképzelésében egy életképes honi iparra, mezőgazdaságra és szolgáltatásra, és általában az értéket teremtő szellemi munkára. De még így is lehet, hogy a szervezőknek igazuk van, ha a cél nem az egyaránt csődöt mondott fideszes, illetve MSZP-s gazdasági paradigma, hanem mindössze Orbán Viktor leváltása.

Az idézett két mondat első felével kapcsolatban a közismert tőkehiányról, amely a magyar gazdaság fejlődésének évtizedes (vagy hosszabb) problémája, úgy vélem, nem szabad megfeledkezni. A külföldi tőke bevonása rendre azzal a mottóval történt, hogy a technológiai fejlődésben, annak anyagi bázisa hiányában kellett a korszerű berendezéseket, eljárásokat Magyarországra behozni. Másrészt szükséges volt, és félek, ma is az, a tőkés gazdaság szellemi erőforrásának importálása is, azaz a nyugati munkakultúra importja.

Az elmúlt 22 évben a magyar tőke nem volt képes oly mértékben gyarapodni, amely révén a gazdasági fejlődés önjáróvá válhatott volna, amely révén a technológiai fejlődés a gazdaság sajátjaként válhatott volna hajtóerővé. Ismerős a leggazdagabb magyar vállalkozók névsora, vagyona, és össze lehet vetni mind a magyar GDP-vel, mind egyéb külföldi magánvagyonok mértékével. És úgy tűnik, a mi gazdagjaink, noha hazai szemmel tényleg már-már beláthatatlan vagyonok felett rendelkeznek, ez önmagában mégsem elegendő az ország fejlődésének megindításához, mert „kevesen birtokolnak nem sokat”. 

Orbán politikájának egyik sarokköve volt már az első kormánya idején is, és most ez talán még inkább szembetűnő (vagy szemetszúró), hogy ki kell alakítani a magyar tőkések körét, fel kell növelni potenciáljukat, ahhoz, hogy a hazai vállalkozások, a hazai termelés kiválthassa a külföldi tőkétől való függést. (Hivatkoznék itt Münchausen báróra, meg a lovára, neki már sikerült. Esetében meglehetősen rapid folyamatra volt szükség, a mocsárba süllyedés közvetlen fenyegetettsége miatt.) A ma Magyarországában ez csak úgy valósulhat meg a kellő gyorsasággal, hogy a kijelölt tőkés rend részére a köz pénzéből, sőt a magánpénzek csaliutakon történő elszívása révén csoportosítják át a vagyonelemeket, jövedelmeket, lehetőség szerint évtizedekre előre, politikai megbízhatósági alapon. Természetesen félretolva a jogállamiság sorompóit, lesajnálva a lakosság közvetlen rövid- és középtávú érdekeit.

Nem hinném, nem merem hinni, hogy Róna Péter egy pillanatig is igazolná ezt a törekvést. De mi lehetne akkor az áttörés az idézetében megfogalmazott cél érdekében?

Pontosítok: mekkora időtávlatban, milyen gyorsaságban gondolkodjunk? Orbán válasza: azonnal, bármi áron!

Gondolom, Róna Péter válasza nem ez. Felteszem, valami olyan válasz lehetne elfogadható – és ezt most nem adom Professzor úr szájába –, amely a meginduló gazdaságban biztosít magyar tőkefelhalmozást, idővel, úgy, hogy közben a foglalkoztatást szélesebb körben biztosítják az itt befektető multinacionális vállalatok. De nem éppen effélét célzott például a beszállítói program?

És nem kezdtek-e kialakulni olyan magyar cégek, cégcsoportok, amelyek más országokban is befektettek? Vagy más területen, például az informatikában, nincs-e már most is olyan vállalat, amely magyar tőkével volt képes világpiacra nyitni, jelentős eredménnyel?

Nem lehet, hogy kellő türelemmel és megfelelő jogbiztonság és hatékony állam- és gazdaságszervezés mellett ez a folyamat „önjáróan” megindul?

Visszatérve tehát a Bajnai Gordonra vonatkozó kritikára, azt hiszem, nincs ma más út, mint az, hogy a gazdaság beindításához és működtetéséhez külföldi forrásokat kell bevonni. Ám ez legkevésbé sem azt jelenti, hogy vissza kellene állítani a 2000-2010 közötti időszakot, tokkal vonóval. Már csak azért sem, mert ez az időszak jórészt jelszavaiban szólhatott a tőkebevonásról. Sokkal inkább szólt ez arról is, hogy a választásokon ígéretspirálba került politikusok kényszerűen herdálták el az ország lehetőségeit. Amikor ebből ki akart lépni az egyik, akkor a másik gáncsolta el, pusztán rövidtávú érdekei miatt. A magyar gazdaság az eltorzított politikai rendszer mentén maga is eltorzult.  És emlékezzünk meg a gazdasági világválságról is, amely ugyancsak közrejátszott a magyar gazdaság helyzetének alakulásában.

Ma az ország fejlődésének – értsünk ez alatt gazdasági és morális fejlődést – legfőbb akadálya Orbán Viktor kormánya és a Fidesz politikája. Ahhoz, hogy bármi jó bekövetkezhessen, már csak a lehetőségért is, le kell váltani az Orbán rezsimet. Ahhoz, hogy utána jó következhessen jó közjogi alapokat kell építeni, újraépíteni és újat építeni egyszerre, és az anyagi jellegű veszteségeinket pótolni kell, alighanem külföldről, a tőke bevonásával. Az új morális rend iránti igényt minden, a jogállamiság, a normalitás visszaállítása irányában összefogni kívánó egyénnek, csoportnak, pártnak el kell fogadnia. E nélkül nem megy.

Az, hogy a tőke milyen szabadságfokkal tud működni, milyen nemzetgazdaságbeli hasznossággal, magyarán milyen áron, az a jogi háttér függvénye. Vagyis, amennyiben a posztorbáni időszakot jó közjogi struktúra kialakításával sikerül indítani, gyorsabb lesz az ország fejlődése. Ha balfácán megoldást sikerül találni, akkor visszaérünk a kilencvenes évekhez.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Kié Október 23-a?

A kérdés felvetése talán meglepetést okoz, de mindjárt bővebben kifejtem, mire is gondolok. Azt egyértelműen le kell szögezni, hogy elsősorban mindannyiunk ünnepe, a magyarság egyik legtisztább és végletesen heroikus felkelése, tiltakozása, melynek utóélete lappangva is, és 89 után a felszínen is meghatározó, vagy legalábbis markáns.

Mit értek a kérdés alatt? Annak igyekszem elébe menni, hogy felvetődjön a szokásos mantra: ünnepelheti-e a „baloldal” a forradalmat, vagy ez csak a jobbosoknak illik?

56-ban, még júniusban a sztálinista rendszer demokratizálása érdekében indultak meg mozgalmak Lengyelországban, amelyet bár véresen elfojtottak, mégis a Nagy Imre reformjaira emlékeztető változások megindulásának kezdetét jelentette. Amikor a Szovjetunió ennek eltiprásával fenyegetőzött, október közepén megindult az a tüntetés sorozat, amely kiváltotta a magyar diákság szimpátiamozgalmát, amely a hazai reformtörekvések mentén alakulhatott ki a maga teljességében. Magyarországon már 56 elejétől jelentős mozzanatai voltak a párton belüli reform igényének.

Elvitathatatlan, hogy az október 23-i események a kommunista hatalom túlkapásai ellen, a demokrácia „növeléséért” indultak el, előbb megfogalmazatlanul, majd egyre kifejezettebb formában. Ebbe a vonulatba kapcsolódhatott be a polgári gondolat, és ehhez csatlakozhattak a mindig jelen lévő szélsőséges elképzeléseket magukénak tudók, akár a bal, akár a jobb oldalon.

Az emberek nagy tömegei aligha akarták a háború előtti rendszer visszatértét. Valami olyasmi volt az ideáljuk, ami a szocialista eszmék mentén (nem keverendő a későbbi államszocializmussal), illetve a polgári demokratikus gondolkodásmód szerint értelmezhető, a szabad tulajdon, a zsarnokság megszűnte, a személyes szabadság kiteljesítése medrében.

Ebből az is következik, hogy az 56-os forradalom egyszerre volt balos, és egyszerre mutatta a polgári gondolkodás jegyeit.

Mindez mára a napi politika martaléka lett. Az elmúlt két évtizedben a jobboldal vérhabos kommunistázás mellett eltiltaná a baloldali szervezeteket a megemlékezéstől. Valahogy úgy alakult, hogy a közép, amely a forradalom idején lelkesen vett részt az eseményekben, mára nem kap képviseletet a megemlékezéseken. Ennek persze oka az is, hogy a forradalmat követő retorziók során akárki került is a bíróságok elé „ellenforradalmi szervezkedés” vádjával, biztos, hogy szerepelt a vádiratokban a tőkés rendszer visszaállításának célja, továbbá a polgári gondolkodás valamely tiltott megnyilatkozásának támogatása. Ezzel a váddal illették a résztvevőket, akár a baloldalhoz, akár a jobboldalhoz lettek volna sorolhatók.

Ennek következtében a rendszerváltásra úgy látszott, mintha csak a polgári elkötelezettségű embereket érte volna a bosszú, és ez a túlélők és az utókor véleményét a jobboldalon nem középre, hanem a szélsőség irányába tolta. Sok, magát konzervatív gondolkodásúnak tartó polgártársunk mai vérhabos kommunistázása ebből is fakadhat.

Az előbbi okfejtés alapján úgy gondolom, és így is gondoltam a rendszerváltás óta, hogy az ünnep során igenis helye van a reform baloldalnak is a polgári jobboldal mellett. A plebejusi indulatnak, amely bármely oldalon rémségek elkövetéséhez vezetett, nem lenne, nem lehetne helye a ma megemlékezésein.

Jó lenne már túlhaladni azt a megosztottságot, amely az ünnep körül kialakult a fentiek miatt.

Erre, amint tudjuk, ma sincs mód. Talán soha eddig nem történt meg az a torzulás, amely miatt egyszerre jelenik meg a szabadságért szót emelő emberek és csoportok sorának tüntetése, valamint a szabadságjogok megtépázásán fáradozó kormányzatot támogatni hivatott, úgynevezett "békemenet" az utcán.

Miután 1956 egyik legfőbb oka és célja a szabadságjogok visszaállítása és a zsarnokság felszámolása volt, felháborító cinizmusra vall a „békemenet” elnevezésű tömegmegmozdulás, amely épp a zsarnokság felé menetelő kormány támogatottságát hivatott bemutatni.

Nem éppen egy efféle rezsim ellen fordult forradalomba 23-án a diáktüntetés?

Nem éppen a szabad szó iránti igény volt a leghangsúlyosabb, amikor a Magyar Rádió elé vonultak az emberek?

Nem szentségtörés éppen ezen a napon demonstrálnia a kormánynak? Annak a kormánynak, amely az állampolgárokat semmibe veszi, nem tárgyal szakszervezetekkel, a sztrájkjogot korlátozza, a munkavállalókat kiszolgáltatja a munkaadóknak? Amely egyáltalán nem keres konszenzust semmilyen kérdésben, amely alkotmányt ír anélkül, hogy az érintettet, a népet megpróbálná megkérdezni, mit is akar, kell-e neki az, amit összehordott, amely a jelen és jövő értékeit mintegy forradalmi állapotra hivatkozva égeti fel, a nemzet javait és erőforrásait kimutathatóan saját és haveri körének jólétére irányítja át?

Ez az a felháborító ellentmondás, amely miatt ki kell menni tüntetni, jelezni, hogy a nép nem áll a kormányzat mellett. Emiatt fontos, hogy aki tud jönni, jöjjön!

Jöjjön, és emlékezzen 56-ra, emlékezzen az akkori követelésekre, legyen eltökélt abban, hogy Európa e sokat szenvedett sarkában ne legyen lehetséges semmiféle zsarnokság visszaállítása.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Kimegyek tüntetni...

Kimegyek tüntetni október 23-án. Mielőtt megkérdezné valaki, nem a békemenet érdekel, hanem a másik tüntetés. Előbbitől minden porcikám idegenkedik, utóbbitól csak némelyik.

Némelyik porcikám idegenkedik a Milla által szervezett tüntetéstől, mert a szervezet ellentmondásait, az összefogás általuk elképzelt módját, a szabad tér efféle kisajátítását nem tűrhetem, nem állhatom. Idegenkedem az olyan arcoktól, mint Juhász úré, aki leginkább az ifjú Orbán egyes karaktereire emlékeztet. Makacs, kisajátító, az általa vélt közvéleményt ellenszenves harsánysággal kinyilvánított véleménye taszít. Civil? Az, de tudom, ez egy civil viselkedés, pontosan az, amelytől irtózom. És tudom, az emberek nem ilyenek, vagy legalábbis remélem, a többség nem hallgat erre. Mégis elmegyek.

Elmegyek a Milla által szervezett tüntetésre, mert ha ez az eszköz, hogy a legnagyobb tömeg mutathassa ki véleményét az országromboló orbánizmus ellen, akkor ide kell elmennem. Elmegyek, mert Juhász úron túl sokan lesznek ott a nekem szimpatikusabb, elfogadhatóbb polgártársaim is. Remélem sokan.

Végtelenül sajnálom, hogy a radikális értelmezése szerinti civilség szemellenzőjét nem tudja levetni a Milla. Ott leszek minden bizonnyal 23-án, de nem a Milla kedvéért és nem a civil mozgalmakért, hanem az országrombolás közös megfékezésének reményében. Nem érdekel, ha jelvény vagy zászló vagy bármi jelzi, hogy ki miért és honnan jött, az érdekel, hogy eljött, és az, hogy ott lesz azon a napon, amikor le kell váltani a jelenlegi kormányt.

Ebben igenis szövetségesem bármelyik párt tagja, amelyik Orbán rezsimje ellen tesz, vagy akar tenni úgy, hogy az ország demokratikus rendszerét akarja helyreállítani.
Szövetségesemnek tartok mindenkit, sorolja magát akár balra, akár jobbra, aki Orbán és kompániája mielőbbi eltakarodását akarja.

Magam is írtam erről, három postban is:

legifelvetel.blogspot.hu/2012/08/a-fidesz-utan-1-fidesz-hatalmanak.html

legifelvetel.blogspot.hu/2012/08/a-fidesz-utan-2-koztarsasagrol-es.html

legifelvetel.blogspot.hu/2012/09/a-fidesz-utan-3-az-alkotmanyos-rendrol.html

És erről ír Poldi bácsi is, itt:

poldi.blog.hu/2012/10/17/a_kormany_az_eu-kilepest_kesziti_elo

És sokan mások, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet is, kiadványaiban, véleményeiben.

Tehát ott leszek, de nem a Milláért, hanem az orbánizmus elleni összefogásért.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Egyetem: csak szakmát kell adnia?

A Leviathan.blogon jelent meg Golovics Józseftől a címbeli kérdés, a „csak” szócska nélkül. Költői kérdésnek szánja a szerző, és aligha téved ebben. Évtizedes kérdés ez, legalábbis az idősebb kollégáimtól is hallottam már erről. Nyilvánvalóan és szükségszerűen létezik egy örökös mérlegelés az elmélet és a gyakorlat arányát illetően, akármilyen felsőfokú képzésről legyen is szó.

Szakmát kell-e adnia az Egyetemnek?

A kérdés vizsgálatához a szakma szót kell értelmezni az adott összefüggésben. Ha ez azt jelenti, hogy például egy gépészmérnöknek a diplomája által lefedett valamennyi, vagy legalább egyes területet ismernie kell szakmunkás szinten, egyáltalán nem értek egyet a szerzővel. Ez az értelmezés tagadja – a példánál maradva - a gépészmérnök, mint szakma létét. Vagy kell-e a geológusnak fúrómesterként is szakmával rendelkeznie? Nyilván nehezebb a humán területről hasonló példákat hozni, de akár az elmélet-gyakorlat kérdésének másik aspektusát illetően onnan is lehet: kell-e egy gimnáziumi történelemtanárnak olyan részletesen bevágni a történelmet, ahogy azt „soha nem fogja tanítani”. Vagy egy angoltanárnak az angol irodalomtörténet, nyelvtörténetet?

 

Léteznek olyan diplomás pályák is, mint például az orvosi, ahol a munka nagyobb része, borzasztó felelősség mellett, alapvetően a diplomás ember vállán nyugszik. Tényleg minden ápolási, műszerismereti, laboratóriumi munkát ki kellene tanulnia egy orvosnak?

Léteznek továbbá olyan diplomás szakterületek is, ahol egyszerűen hiányzik a középfokú szakma a felsőfokú végzettség alatt. Például számos humán terület ilyen, filozófusból nincsen középfok, és kifejezett szakirányú szakmák sincsenek a filozófusok alá sorolva. Vagy legyenek például tördelői szakmai végzettséggel, vagy nyomdász szakmával megerősítve, hiszen szegről-végről cikkekkel, könyvekkel foglalatoskodnak, ha sikerül a szakterületükön maradniuk?

 

A kiragadott példák sorát felmutatva úgy gondolom, a kérdés ebben a formában téves.

Az egyetemi diplomát adó képzések önmagukban is szakmák, amelyek számos középfokú végzettséghez kötött szakma összahangolt munkáját kell irányítsák, szervezzék. Számukra a kérdések olyan nem kifejezetten gyakorlati értelemben merülnek fel, mint egy kőművesnek a saját szakipari tevékenysége, hanem több területet kell egyben látni és legalább érezni, sőt, ha lehet, érteni.

A számos szakterület „érzése”, sőt „értése” pedig feltételezi azt, hogy kellő nyitottsággal tanulmányozta az egyetemen az illető szakember a tudományterület szélesebb összefüggéseit, nem feltétlenül a határterületek mélységeit, hanem azok irányait, elveit. És ezért is szüksége van az illető szakembernek hallgató korában mindenféle látszólag soha fel nem használható információ tanulására, mert azokból áll össze az a szemlélet, amely révén biztosabban hoz az élet szélesebb összefüggésrendszerébe illeszkedő döntéseket, akárhová is kerül.

És az is következik mindebből, hogy a diplomás ifjú szakember nem hagyhat fel a képzés, önképzés iránti igényével, mivel az egyetemen tanultak elsősorban szemléletet adtak, a konkrét eljárások, tevékenységek megismerésére bizony a pálya lesz a terep. Amint terepasztalon nem lehet élesben háborút vívni, amint edzésen nem lehet aranyérmet nyerni,  stb.

 

Természetesen felvetődik a kérdés, hogy az egyetemek elméleti képzése mellett a gyakorlat alapeseteit, egyes bizonyosan szükséges gyakorlati teendőit megtanítják-e. Ez sem egyszerű kérdés, ha úgy tesszük fel, hogy a ma technikája öt év múlva még bizonyosan használatban lesz-e, vagy eleve az egyetemeken fellelhető berendezések követték-e egyáltalán a technika fejlődését. Bizonyos vagyok abban, hogy a technika napi szintjének ismerete mellett szükség van a korábbi, sokszor elemi technológiai ismeretek megismerésére is. Ismerősöm szokta mondani, lévén ő mérnök, az igazi szakember akkor is szakember marad, ha lekapcsolják az áramot.

 

Úgy vélem tehát, hogy a felsőoktatásban képzett emberek igenis rendelkeznek szakmával, amely sajátosságai miatt nem azonos minőségű a „plebejusi” értelemben vett kétkezi szakmákkal, hanem éppen azok megfelelően széleskörű elméleti alapon nyugvó irányítására lett kitalálva.

A Leviathan kérdése alkalmat ad a diplomások és a „kétkeziek” közötti feszültségek fokozására és a populista árokásás folytatására. Minderre semmi szükség. A társadalom működése igényli mind a kétkezi szakmákat jól végző szakembereket, mind pedig a megbízható tudású jó diplomásokat.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

A jó pásztor és a depresszió

A jó pásztor subáját levetette a csárda sarkába, csak úgy, és egy korsó bort hozatott. A kármentő felől hallatszott, amint a bort átöntötte a korcsmáros. Meleg volt eddig az ősz, ma fütyült be az első igazi októberi szél. A zsombékok még zöldek ugyan, de már sárgállik egyik-másik levél a nádon, gyékényen.

Dohog magában a jó pásztor, félszavakat mormol. Úgy tudta, odavannak érte a juhok. Érteni vélte a lelküket. De ez nem megy. A terelőkutyái odakint, azok is látják, bajban a pásztoruk. És ha bajban a pásztor, akkor bajban a bojtár is, de ha bajban a bojtár, elsőre a kutyát kapják oldalba. Az pedig kutyahűséggel sem viselhető könnyen.

Itt a pusztán csak a csárda az, ahol váltani lehet szót valakivel, olyan, mint egy klinika. Itt kibeszélheti bajait még a jó pásztor is.

Működik ez, akkor is, ha csak úgy, csak maga elé burrog.

 –    Hogy a rosseb álljon a patájukba! – kezdi.

–        Hogy a ménkű csapja meg a fekete kost – folytatja.

–     Azt nem mondta senki, még a felcsúti juhász se, a keservit, hogy ezekkel a háládatlan birkákkal ennyi a nyűg. Mer’ az, hogy a veres pásztor nyóc évig hitegette ezeket a dögöket, az még nem elég, hogy utánam gyüjjenek? Még ha tettem es ezt-azt, hogy bolondítsam azt a cikája pofájukat. Kalapzsíros dohány füstjítűl megvadul a ma született bárány is, és így is lett. Mögmondta azt a turulos pásztor, le es írta, csak azzal a ákombákom rovással, amivel jó pásztorok csak az elhullott barmot jegyzik az pásztorboton. Ahogy a kölkök rajzolnak a porba.

Beletúrt a hajába, majd megrázta fejét. A két fonott varkocs csak úgy lengett feje két oldalán.

–       Vereskását hozzá’, de most, vagy a dartvederes pandúrt eresztessem a csárdádra, gazduram, az anyád keservit! És hun a bor! Hozzad mán azt a rocska bort, mert olyan a kedvem! Na!

Pipaszárat vett elő és túrkálni kezdte a bárdolatlan asztal lapját, mintha szú után kutatna. Föl se tekintett, a sarokban pedig ott ült az ifjú veres juhász is, csöndben, a sarokban, meg a Zöld Benedek. Odakünn a másik veres pásztor, a hórihorgas zörömbölt valamivel. De nem érdekelte egyik sem, amint azok sem tekintettek egymásra. Azok is dohogtak, és csak a jó pásztorra pislantottak olykor-olykor.

–     Azt meg mégsem értem, de télleg, hogy mér’ ilyen rühes nehéz ez a hivatal. Amott a rét, az tetszik nekem, ott lészen a jó fű, a keresztnéző bojtárom, aki garabonciás es mindég mondja. Ezek a balga juhok meg zavarognak, nem mennének. Maradnának, vagy inkább hátráznának. Csöndben. Mi a bús nyavalya állt ezekbe? Ez a bánatos betyárpuszta, az az oka? Átragadt az betyárvér a birkákra? Érteném, bár ha érteném ezeket a hálátlanokat, miért nem a jót akarják, amit én akarok nekik? Már csak a főkolomposaim tartanak a mi rétünkre, meg a békebirkák, de nem lész ez jó így! Hát számadásra mi lész a többivel? Átalszöknek a vereshez meg a Zöld nyájba? A hórihorgaséra gondolni se’ merek? Mi lész vélem akkor? Merre vegyem utam? Mikor lesz ennyi birkám valaha?

Még dohogott volna, de egyszerre cseréptányéron érkezett a kása és mellé a kancsó bor. A csárdagazda mintha morgott volna kettőt, olyannak hangzott, mint mikor a tehén bődül a messzi rónán a borjának.

–        Ide betérhet mindég, még szobám es van, ott hátul a pajtánál. Betérhet, ha odahagyja hivatalát, akkor is. 

Nagyobb réti személyek es laktak már ott, bújtak es, ha bújniuk kellött.

A jó pásztor történeteiből az első itt.
A második meg itt.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Az "jó pásztor" és a tevékeny birkanépség

Szent György napján, mikor kicsapják a nyájat a rétbe, megfogant a Jó Pásztorban, ej, beh’ elkellene a birkáknak valami foglalatosság!

Szemébe húzta a posztókalapot, de oly mélyest, hogy alóla az kilátás nem vót lehetséges. Körbetekéntett, szeme előtt mozgadalmassá lett a rét. Egyik birka legelész, a másik ugyancsak, s ahogy távolabbra réved, csak tevékeny jószágokat szemlélhet. Mire is jó, nem csak az pörzselő nap ellen ád védelmet az efféle tökfödő, de még az tündérfabulák es szebbnek tűnnek. Mondta es a főbojtárának az jobbján, annak, amelynek keresztnézésű az szeme világa. Ej, be szép is ez, amit látok, olyan mint az álomvilág.

Pedig, ha csak fellebb emelte vón’az kalap karimáját! Láthatta vón, ahogy az főkolompos birkái miatt tarrá lett mezőn csak tengenek-lengenek az barmok. Sőt, láthatná, ahogy a csahosai a fekete, vagy akár csak feketébb birkákat elcsapják a maradék csenkeszcsomókrúl es. Amott meg még az ivadékbárányok sem jutnak teendőhöz, az birkaoskolákban egyre fogy a bégetés. És né’ már, hagyják es, nem mennek magasb’ grádicsra, mer kimondatott, ácsingózzanak inkább az fűcsomóra, ne az nyájbúl éljenek, mer fogynak az javak, azok meg kellönek másnak. Hát venné má’ tudomásul a birkanépség, hogy az bögöly csípje azt a kacskaszőrű ülepit, másra ké’ itten minden! Építni kell a farkasstadiont, az’ nádicsikaszoknak kell a mozgáskultúra. Néhogy má’ az istentelen bárányai még messzibbre gondoljanak! Meg asztán mire es mennének a paragráfusokkal meg betűvetéssel és a matézissel, mikor a rétbe’ nem lész semmi, sem jog, sem kultúra, s számolni legfeljebb a hátramaradt napokat lész  szükség.

Ám a Jó Pásztor gondos, fejében már újra tekerednek az tekervények. Mondja is hangos szóval, minden birka legyen tevékeny mégest enkább, vége az ingyé’ növő fűnek. És emigy mondja keresztnéző főbojtára es. És hogy emígy légyen, hát emmillió, sem több, de kevesebb sem  birka lészen tevékeny az csorvasz fűkeresésben, mer ha nem…! Hát akkor kiveti magábú’ az nyáj!

Azt is mondá, gondoskodni lész alkalma mindazon barmokrúl, azmelyek a rét szélibe szorultak, hol veszélyt sejtetve vonít az verespofájú nádifarkas. Neeeem, nem hagyjuk!

Ilyen, s ezféle beszédekkel igyekezett az korgó gyomrú birkákat, de az csillogó szeműeket es bátorítani.

És alig múlik Szent Mihály, gyünnének bé az birkák az akolba: a Jó Pásztor keresztnéző főbojtára mondja ám: ne igyekezzék mindazon barmok sokasága az aklokba, melyek eddigelé az köz takarmányán élének, nékik ott a ridegtartás.

Nesze neked birkanépség, várhatod, hogy eljövendjék az számadás napja, és eszed járását sorsodra tereld: akarod-é mindezen ígéretek bételjesülését, amint az ígérve vagyon, majd, nagysoká, avagy átlátsz már most az szitán: szikesen nem terem gyep, új legelőt meg csak gondos és eszes pásztor varázsol az felperzselt rét helyébe.

Itt egy másik történet a jó pásztorról.
És ez itten egy másik, ni!

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on: