Az összebarmolt Alaptörvényről

Létezik egy pont, amelynek elérésével, vagy meghaladásával, valamely feladat megoldásának bármilyen további kísérlete csak blamázshoz vezet. Ez a pont rendszerint olyan esetben érhető el leghamarabb, amikor maga az alaphelyzet abszurditása nem válik nyilvánvalóvá a helyzet kezelését megkísérlő „aktor”, vagy illető részére. Lehet maga a beavatkozás módja is blamázs. Ugyanez fokozottan igaz arra az esetre, amikor az „aktor”, vagy illető nem kíván tudomást venni az alaphelyzet vagy a beavatkozás abszurditásról, sőt, egyenesen a józan tevékenység mindennapisága szintjére igyekszik áthelyezni valami olyat, amely az ép gondolkozású emberekben elképedést vagy röhögőgörcsöt vált ki.

Valami ilyesmit érezhetünk most mindannyian, amikor a hatályosulásának első szülinapját még el sem érő Alaptörvény harmadik módosítása előtt állunk, valamint az úgynevezett „Átmeneti rendelkezések” című – a jogalkotás nemes voltát nem sértő szóval megnevezve – szabálygyűjtemény nem állt meg az Alkotmánybíróság előtt.

Nem kívánunk most az alkotmányjog kérdéseibe elmerülni. Számos érvelés szól eleve az Alaptörvény közjogi érvénytelenségéről, illegitim voltáról, és nemkülönben – ha már a gránitszilárdság kapcsán a geológia és kőzetmechanika terminusait is ide keverte a Legkisebb Fiú – homokdombhoz hasonlatos állékonyságáról. Csak egy félmondatot kell itt elejtenünk: biztos, hogy kétharmad kell egy illegitim, közjogi érvényességét tekintve vitatott, instabil Alaptörvény félretételéhez vagy gyökeres átalakításához?

Elértünk tehát arra a pontra, amikor a pirulás nélkül előadni képes politikai tényezők, mint Rogán Antal, Szájer József, s majd nyilván maga a Legkisebb Fiú, nyilatkozik arról, hogy egyrészt nem tartalmi kifogása volt az Alkotmánybíróságnak, hanem formai, másrészt majd jól beépítjük az Alaptörvénybe a formai hibás normákat, és akkor keresgélheti az Alkotmánybíróság, vagy akárki a fogást az Ezeréves Birodalom alapvető jogszabályai között. (Érdekes, hogy a Lepirult Arcú Női Személy, akinek nincs félnivalója az explicit hazugságok kimondásakor sem, eleddig néma maradt.)

Meddig lehet még nevetségessé válás nélkül turkálni az alaptörvényben? Hányszor lehet még matatni az újdonatúj Alaptörvényen? Illik egy új Alaptörvényt „sufnituningolni”? Esetleg tesznek majd az alaptörvényre tigrises matricát és csíkos üléshuzatot is a továbbiakban? Vagy turulosat?

Ha egy új termékben alapvető hibák kerülnek napvilágra, tisztességesebb gyártók visszahívják a piacról, sajnálkozó levelet küldve az ügyfélnek, biztosítva őket arról, hogy ők továbbra is az ügyfél érdekében igyekeznek eljárni, keresve kényelmét, biztonságát, elégedettségét. Eztán, udvariasan elnézést kérve a rejtett hiba miatti kényelmetlenséget okán, felkérik, hogy termékével együtt jelenjen meg a gyártó valamely részlegénél, és javításra – mely természetesen térítésmentes – hagyja ott a berendezést, és esetleg kártalanítást is fizetnek majd a kényelmetlenségek miatt.

A helyes kommunikáció eredménye az, hogy az ügyfél elégedetten állapítja meg: íme, a gyártó ügyel a kényelmemre és biztonságomra.

A „nesze barom, majd belecsavarozzuk” típusú sufni szervizelésre új terméket nem szokás vinni, ha pedig maga a gyártó jár el ilyenképp, akkor mind a gyártóról, mind a termékről négybetűs, idézhetetlen jelzővel lehet csak nyilatkozni.

Ilyenkor az öntudatos ügyfél tiltakozni kezd, és végül, ha nincs megfelelő reakció, például a gyárhoz vonul és tüntet. Mi, mint azok, akikre (okkal vagy ok nélkül) hivatkozik az a kör, mely úgymond felhatalmazásunkkal, a mi bőrünkre rossz szabályokat hoz, tevékenységét a mi pénzünkön a Parlamentben végzi. Nem kellene végre tiltakozni a rossz tervezés, a balfék gyártás, az ócska termékek által okozott kényelmetlenség és károk miatt? Eleve a gyártónál? A gyártónál, amely sufni-parlamentként működteti az Ország Házát?

A Fidesz kormányzása napról napra pusztítja Hazánkat, Magyarországot. Ahhoz, hogy az általa okozott kárt minimalizálni lehessen, tenni kell. Mindannyiunknak!

(kép eredetije innen)

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

A legnagyobb tettek és az Orbán-kormány

Nem hihetjük, hogy az oktatás átszervezése az egyik, vagy akármelyik legnagyobb tette az Orbán-kormánynak. Még a legnagyobb tett értelmezése is vitás a kormányzat munkájának szövegösszefüggésében. A legnagyobb tett általában pozitív megítéléssel társul, ilyen a holdraszállás, a negyvennyolcas törvények, Salkaházi Sára tette, vagy éppen Nagy Imre önként vállalt mártírhalála.

Nem emelhetők legnagyobb tetté például Jesse James bankrablása Minnesotában (First National Bank), vagy épp a náci Németország közmunkáinak eredményei. Vagy a Szovjetúnió NEP-jének eredményei. Annak ellenére, hogy persze tárgyiasult eredményei vannak utóbbiaknak, de halálszaguk is van, mert kényszermunkából, mert háborús sarcokból, mert azokat a civil lakosság elpusztításából finanszírozták többnyire.

 

Fordítsuk meg a kérdést: lehetett-e az Orbán-kormánynak ebben az évben (az "elrugaszkodás évében") legnagyobb tette? Lényegében egy óriási teljesítményt tud felmutatni: azt, hogy nem bukott meg, hogy nem rántotta magával mindannyiunk otthonát, hazánkat. És ez az óriási teljesítmény azon alapul, hogy a lakosságot passzivitásban, bénultságban tartja megtévesztéssel, fenyegetéssel. Ismerős a képlet, a magán-nyugdíjpénztárak vagyona esetében is a megtévesztés és fenyegetés volt az eszköz. Az orbáni megtévesztés eszközei a direkt csalás és hazudozás, valamint az elhallgatás és elhallgattatás. Előbbi kettő a kormányzati, nevezzük így, „kommunikáció”. Utóbbi az ellenzéki média lepusztítását célzó, állami szintre emelt, a jogszerűségbe pólyázni igyekezett módszereiből áll, amely a közfinanszírozási reklámok direkt, a magánszféra hirdetéseinek indirekt elfojtásával egészül ki.

Az oktatás átszervezése lényegében központosítást, a tantervek és az iskolák, mint intézmények államosítását jelentik. Ismerős ez, sokunk fülében ott visszhangoznak a központi iskolai ünnepségek szólamai, az iskolákhoz kirendelt kiszes kapcsolattartókkal, az énekórákon begyakorolt mozgalmi dalokkal, és sej a mi lobogóinkkal.

Az oktatási rendszer alap- és középfokon visszarántatott a Kádár-rendszer modelljéhez. A felsőoktatás, vagy mostanában inkább „fölsőoktatás” helyzetét, valamint átszervezésének sikerét a decemberi diáktüntetések jelzik.

Orbán Viktor összerezzent, kapkodása árulkodó volt. Mostanra új taktikába kezd. A csődöt az újmagyar szabályai szerint sikerré nevezi át. A vállalhatatlanból emlékérmet öntet. A lehetetlent holnap megvalósítandó célként vázolja. Az irracionalitást a mindennapok rendjeként nevezi meg.

Orbán Viktor Magyarországa beteg test: lázálma a miniszterelnök maga, a fájdalomtól vonagló testrészek a társadalmat alkotó szervezetek, intézmények, a civil szféra. A betegség az állampolgárt fenyegeti: a betegség sejtszintig hat.

Orbán Viktornak nincs legnagyobb tette 2012-ben. Legfeljebb ügyes húzása volt, mint Lucky Luciano-nak, amikor leszámolt a rivális bandákkal, meg amikor a maffiát az állam szolgálatába állította szabadulásáért, 1942-43-ban.

A Fidesz kormányzás napról napra teszi tönkre hazánkat. A méreg, amely a kormányzat tevékenységéből árad nap mint nap öli ki a tettrekészséget és pusztítja lehetőségeinket rövid- közép- és hosszútávon.

(kép eredetije: itt)

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

A Légifelvétel blog díjazottja: a Diáktüntetés

A Légifelvétel blog első évadának díjazottja a decemberi Diáktüntetések, és természetesen az azon résztvevő ezrek.

Karácsony előtti hír, egyfajta ajándék, kinek-kinek a maga értelmezése szerint a Békemenetnek elnevezett „civil mozgalom” kitüntetése, amelyet a Polgári Magyarországért Alapítvány nevében a kormány tagja – egyben az alapítvány elnöke – adott át.

Kevés olyan civil szerveződés létezik, amelynek rendezvénye ennyi potentátot vonz. Kövér László is jelen volt, az Országgyűlés egyre jelentősebb hatalommal és nemsokára karhatalommal is bíró elnöke. Igaz, ez a civil szervezet a jelenlegi kormánytöbbséget adó Fidesz pártjához kötődő alapítvány a hírek szerint. Mondjuk, ez kissé szagossá teszi a méltatást, miszerint a kormány támogatásáért kifejtett tevékenység egyben a polgári értékeket is szolgálta volna.

A Fidesz, mint az alapítvány gazdája és a magyar kormánytöbbséget alkotó párt már régóta csak címerében és szavaiban polgári. Ez már első kormányzása során, majd ellenzéki korában is kiderülhetett. Tevékenységében már akkor is az államra alapozott, az állam túlhatalmát képviselő szemlélet uralta, mi meglepő, jelenlegi országlása – minden eddiginél nagyobb hatalma révén – sokszorosan etatista, tevékenysége a polgári fejlődés ellenében hat. Hol van már a piacban és az egyének kezdeményezőképességében, tehetségében való hit? Hol van a vállalkozások támogatása, hacsak nem az oligarchákra gondolunk? Hol vannak a polgári erkölcsök? Talán akkor veszett el az utolsó, amikor Azerbajdzsánba exportálták Safarovval együtt. Hol van a Haza mindebből? Ha cinikus lennék, akkor azt írhatnám, hogy a Cinege utcában. Meg a cimboráknál.

Nagy dolgokért vonult fel a Békemenet, hiszen 300.000.000,- Ft csak a Közgépes közbeszerzések eddigi volumene. Nagy dolgok a földosztások is. Nagyban, keveseknek. Nem leszünk gyarmat, írták. Nem, azok nem leszünk, rabszolgák leszünk, a saját hazánkban. Ez lemaradt a molinókról. Miért kellett a Békemenet? Kik hozták létre? Emlegetnek itt egy óriásvállalkozót, aki egyben az egyik szélsőséges véleményeket megfogalmazó lap gazdája, Széles Gábor. Ott van a magyar sajtó extrém retrográd szerzője, Bayer Zsolt. Ott van Stefka István, aki ugyancsak nagy utat járt be a sajtóban és az eszmék bonyolult útvesztőjében. Ők a hangmesterek. És ki tudja, mindez miből? Ki tudja, ki és mi az a Civil Összefogás, amelynek újabb kalandja az eddig csak választási időszakokból ismert lejárató kampány, amellyel Bajnait igyekeznek ellehetetleníteni.

Ellensúly a Békemenet, egy szabadságáért és lehetőségeiért aggódó, de egyelőre néma ország ellensúlya. A békemenetelőket a hazafiság szent jelszavával visszaélő szószólók bolondítják: a trianonozás, zsidózás, kommunistázás mákonyával, a mindannyiunk szívében élő történelmi sebek minduntalan felszakításával, hogy aztán a sebekbe mint ecetet, a legkevésbé sem polgári eszméket ültessék el: a kirekesztést, a kevélységet, a megértés, önálló gondolkodás és szolidaritás hiányát.

Árulkodó mindez. És fájdalmas is: ugyanott járunk, ahol nagyszüleink, a harmincas évek végén. És ami nem olyan, mint a harmincas évek vége, az az ötvenes évek elejére, meg a hatvanasokra emlékeztet.

Szégyen, ahogy az Index tudósításában Balog Zoltán, lelkész, miniszter a riporter kérdésére.

Riporter: Miben hasonlít Ön szerint a Békemenet a mostani diáktüntetésekhez?

Balog Zoltán: Hát valószínűleg a helyszínben leginkább, az utcában, az egyik az valamiért jött létre, a másik meg valami ellen. Most ami valami ellen jön létre, az nem feltétlen erkölcsileg alacsonyabb rendű, csak egészen egyszerűen annak egészen más a dinamikája, meg a korosztálya is valószínűleg különböző.

Ja persze, a Békemenet valamiért áll ki. A diákok meg valami ellen… Segítek az értelmezésben. A Békementet a jelenlegi rezsimért állt ki, a diákok pedig a saját konkrét megalázásukkal, az összevissza hazudozással szemben, józan érdekeikért, és ezzel mindannyiunk jogaiért. Ők kaparják ki mindannyiunk gesztenyéjét abból a szabályozatlanná vált kemencéből, amelyet sem józan ész, sem figyelmeztetés, sem jajkiáltás nem befolyásol, amely csupán kevesek önérdeke. A választópolgárok tömegei nem álltak ki semmiért: el lehetett lopni a sztrájkjogot, a munka törvénykönyvét, sőt még a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket is. Hallgatott az ország. És most, hogy néhány ezer diák az utcára vonult, a miniszterelnök hebeg-habog, kétnaponta vált koncepciót, a kormányzat összerezzent. Van látszatja a diákmozgalmaknak, és lám, lehetett volna a korábbi megmozdulásoknak is eredménye. A demokráciát nem siratni kell, a demokráciát élni kell, meg kell élni, amint most a diákok teszik, a maradék jogán.

A polgári Magyarország igazi díjazottja

a decemberben tüntető diákság lehet, a középiskolások és az egyetemisták.

Hála és köszönet nekik!

A Fidesz kormányzása nap mint nap egyre nagyobb kárt okoz Magyarországnak, nap mint nap pusztítja a magyarság jövőjét. Tenni kell jogainkért, hangot kell adni ellenvéleményünknek, mert a kormány láthatóan csak erre reagál.

Összefogás 2014-ben, vagy csak MSZP és bukás?

December 17-én terjedt el a hír, hogy Ron Werber választási stratéga, aki már korábban is segítette az MSZP kampányát, felbukkant újra, hogy szerepet kapjon az előttünk álló kampányidőszakban, és természetesen azért, hogy győzelemre vezesse az MSZP-t. Ez a hír önmagában csak egy ásítást érdemelne, ez teljesen normális történet, ha egy párt kampány előtti időszakban igyekszik felkészíteni magát, és a hatalom felé igyekszik. Az úgynevezett jobboldalon, értsük ebben a néhány sorban ez alatt a radikális, antiszemitizmustól legkevésbé sem idegenkedő szélsőségeseket, azonnal parázs és szikraszórást váltott ki a hír. Az, hogy az efféle tanácsadás mennyire nem idegen a pártok működésétől, éppen a Fidesz mutatta be idén tavasszal, mikor két kampánygurut is vendégül látott, többedik alkalommal, nevezetesen George Birnbaumot és Arthur Finkelsteint. Eddig a dolog természetes, normális politikai helyzetben ez így megy, illetve így is mehet.

Az egyszerű állampolgár ugyanakkor okkal kaphatja fel a fejét, mi az, hogy külföldi szakértők kellenek a kampánystratégia kialakításához? Akkor itt már megint nem a politikai érvek, hanem a virtuális térben zajló nemtelen adok-kapok következik? Nem épp ez, a mocskolódások és az ígéretkampányok uralta választás vezetett az ország végzetes megosztásához és az emberek, vagy a „zemberek” apolitikussá válásához? És be kell lássuk, naivitása mellett igaza van annak, aki ekképp teszi fel a kérdéseit.

A jelen magyar politikai helyzetben létezik azonban egy további szempont is. Ez pedig az, amelyről sokszor és sokan megemlékeztek már, blogunk is sokszor foglalkozott ezzel, mégpedig a normális politikai tér hiánya. A normális politikai tér hiányát a közjogi rendszer teljes szétziláltsága, az alkotmányos rend szétdúlt állapota és párt-alkotmányossá tétele jellemzi. Hatását tekintve nem sokban tér el attól, amely a nyolcvanas évek közepén-végén létezett: szervezettség hiányában ellenzéki jelölt csak véletlen juthatott be az Országgyűlésbe. Furcsa mód voltak ilyen véletlenek. Most az új rendszer ugyancsak ilyen, ellenzéki szervezettség nélkül ha be is jut néhány képviselő a Parlamentbe, narancsuralom döntő, dezorbanizáló ereje nem lesz. Ugyanúgy kényszerű politikai vergődés lesz osztályrésze, mint a ma ellenzéki pártjainak (ide nem érve a Jobbikot).

Idén nyáron kezdődött meg a tapogatózás egyes mozgalmak között, amely végül három pólust formált. Az egyik ebből az LMP, amely már nem is pólus többé. Nem értette meg a szövetségi politika egyik lényeges elemét: azt, hogy a közös célokért meghatározandó minimum nem a saját párt programja, hanem a szövetség közösen megformálandó alapérték-rendszere. Az Együtt 2014 mozgalom utóbbi tételt felismerte, ennek szellemében bezúdult a politikai vákuumba, jelentős tényezővé vált szinte azonnal.  A harmadik az MSZP, amely szemét magasan a horizont fölé emelte, nehogy véletlen meglássa a már formálódó E14-et, és mintha nem hallgatna híreket, nem olvasna újságot, egymaga hirdette meg a pólusképző szerepet. Önjelöltként. Magához szólítva a többieket.

Az utóbbi napok az E14 és az MSZP közötti együttműködésről megindult tárgyalásokról szóltak. Akárhogy is, de az MSZP-t elhagyni nem lehet, szerepe van az ellenzéki összefogásban, ám vezető szerepe blogunk korábban kifejtett álláspontja szerint nem lehet, nem lenne szerencsés. Az elmúlt kormányzati időszak terhe olyan nagy ezen a párton, hogy a választópolgárok széles tömegei tartósan idegenkednek a rájuk szavazás elvi lehetőségétől is.

Az MSZP részére tehát három út vezet előre. Az elsőt azonnal kizárhatjuk, ez lenne az, hogy el sem indul a választásokon. A második az, hogy egyenrangú félként belép egy szövetségbe és úgy indul, a harmadik pedig az, hogy vezetőként akar szövetségesek gyűjteni maga köré.

A hírek szerint Ron Werber meglepetésvendégként jelent meg az MSZP Országos Választmányának ülésén. Aligha gondolhatjuk ennek alapján, hogy a párt egyenrangú pártok egyeztetett lépéseit megtéve, szövetségben akar győztes lenni az előttünk álló választásokon. Az MSZP maga akar nekilódulni, egyedül akar nyerni. Aki vele tart, kaphat morzsákat a győzelmi asztalról, aki nem, az meg búsongjon magában, mert nem ismerte fel a másik pólust: a kétpárti Magyarország visszatérő pólusát.

A kétpártrendszer megosztott Magyarországáét, ahol az erő, a csel, a megosztás és a diktálás a politika. Ahol a koalíció kényszerhelyzet torzszülöttje, nem pedig érdekközösségek egymást erősítő, de egymást kontrolláló erőrendszere.

Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy az MSZP nyerné a választást! Lehetne-e szó széles társadalmi bázison nyugvó alkotmányozásról szó, amely révén a Fidesz-KDNP párt-alkotmányát lecserélhetnék? Aligha. Lehetne-e olyan törvényhozásról szó, amelyben legalább a legfontosabb törvények a jobb és baloldal politikai konszenzusán alapszanak? Aligha. Ellen tudna-e állni az erő pozíciójából az MSZP a revansvágyának, tudna-e a revansvétel ellenében méltányos lenni a 2010-es bukás után? Aligha.

A fenti véleményünket arra alapítjuk, hogy bár a párt vezetői új arculatról beszélnek, nem hallottunk egy szót sem a nyolcévnyi kormányzás hibáiról. Arról, hogy miből milyen következtetést sikerült levonni. Mi garantálja tehát a megújulást? A reklám? Higgyünk a párt reklámjainak?

 Az egyedül induló MSZP, még ha legyőzné is a Fideszt, akkor is bukást jelentene Magyarország számára.

Blogunk osztja azt a nézetet, hogy ma Magyarországon olyan együttműködésnek kell leváltania az Orbán-rezsimet, amely a legnagyobb biztosítékot adja a Köztársasági Alkotmány visszaállításának, ide érve annak „zöldmezős” megteremtését is akár. Az összes politikai játszma, a szokásos pártoskodás csak akkor indulhat meg újra, ha ezen a rendkívül fontos lépcsőn túljutunk, amikor újra normalizálódik a politikai tér.

 * * *

Napról napra több kárt okoz a Fidesz országlása. A Fidesz leváltását nem egy másik behemótnak, hanem a nemzet valódi együttműködésének kellene elérnie, amelyhez a politikai tényezők józanságára, önmérsékletére van szükség. Ellenkező esetben cseberből vederbe jutunk, újra,

újra és újra.

Orbán Viktor és a romkocsma

A múlt héten fellázadt a "romkocsmák népének" utánpótlását nyújtó társadalmi réteg: az egyetemi hallgatók közössége. Emlékezetes, hogy a keretszám csökkentéssel egyidejű támogatáscsökkentést nem tudta ellensúlyozni az orbáni retorika, valamit a ködös Matolcsy megnyilatkozások sora – utóbbi nem csak a jövőt tekintve ködös, és ez azért aggasztó -, miszerint az ország legnagyobb kincse a tudás, utalva itt a nyílt színi trepanációban jeleskedő elődeinkre. Egy pillanatra megtorpanva itt, korántsem tiszta a hátramaradt források szerint, hogy a magyar agysebészet pontosan mi célt szolgált és milyen eredményeket ért el, továbbá mekkora halandósággal jártak az efféle beavatkozások. Egyébként nagy sikere lehetett a fejfájás elmulasztásának egy kilátásba helyezett operációval, a többségnek ösztönösen elmúlna a főfájása manapság is egy beígért műtét hallatán. Utalhatunk itt az előbbivel analóg eljárásra, a köhögés ricinussal történő gyógyítására: aki kezelés alatt áll, nem mer majd köhögni.

De folytassuk az események sorát azzal, hogy Orbán Viktor, akire mindenki úgy vár, mint a messiásra, lévén ő oldhatja meg egymaga a súlyos problémákat a felsőoktatás háza táján, különös látogatást és találkozókat tartott szombaton. Igazán nem dramaturgiai célzattal, de megint ki kell vonjuk az olvasót az írás fő sodrából, és utalnunk kell ezen a ponton az egykori szarkasztikus definícióra: a szakszervezet létének célja az, hogy harcoljon a végsőkig mindazon problémák leküzdéséért, amelyek nélküle nem léteznének. Alighanem elmondható ez Orbán Viktor tudatos vagy tudat alatti motivációiról is. Túl azon, hogy a felsőoktatás helyzete nem tavaly, vagy épp tavaly előtt lett erős kritikára érett, tagadhatatlan, hogy az utóbbi időszakban nyilvánvalóan válságos helyzetűvé vált. Az egyeztetések elmaradása, az erőből „átvitt” döntések sora (uramisten, micsoda erőfeszítés kell egy minősített többségen átvinni az akaratot, be sem vonva az érintetteket…!), a sorsrontó fűnyíró elv kombájn szintre emelése az Orbán Viktor nevéhez köthető kormányzatnak, vagy talán jobb szó: vezérlésnek a következménye. Igyekezvén visszatérni a fő sodorba, a héten több egyetemi „séta” is lezajlott, a kormányzás jelképes helyszíneit látogatva meg, iskolai sztrájkokkal fűszerezve, a rektorok támogató megnyilvánulásával. Ám az oktatáspolitika pápa-asszonyának (ez esetben fiúsítva) álláspontja rendíthetetlen maradt. A kormány nem változtat a felsőoktatási politikáján, a diákok alighanem rosszul értették a bölcs intézkedéseket, talán azok kommunikációjával volt aprócska hiba. Utóbbi egyébként igaz lehet. Amennyiben a politizálást nem a hazudozás gyakorlatának, hanem a kompromisszumok művészetének tartjuk, feltűnhetett a kommunikációs hiba mindannyiunknak. Függetlenül attól, hogy mennyire támogatható a diákmozgalmak minden követelése, egy dolog biztos: a hallgatók őszintén és szenvedélyesen mentek neki a kormányzatnak, amely össze talált rezzenni.

És megtörtént a csoda! (itt már előre gyanakodhatunk, s amint meglátjuk, okkal)

Orbán Viktor találkozott a diákokkal! Ez természetes is. Egy jó miniszterelnök meghallgatja a véleményeket, figyel az érintettek panaszára. Mondjuk, az okosabbja a döntés meghozatalát megelőzően. Igaz, sajnos nem tudott megjelenni ott, ahol igazán jelentős számban várták, a Műegyetemen például, ahová egy nyápic helyettest sem tudott elküldeni. (Emlékezetes, hogy Bokros Lajos ’95-ben kiment a hallgatók közé, hogy megpróbálja elmagyarázni tandíj javaslatának értelmét és okait) Orbán Viktor nem volt ennyire talpraesett, pedig az igazi csatárok végigfutják a pályát, ha labdát szereznek. Ő videó üzenetben folytat párbeszédet. Abszurd! Foci hasonlattal érve: ő csak a Replayben futja le az ellenfelét. No, akkor hol találkozott a mi miniszterelnökünk a diákokkal? Hát az orbáni világvégének határépületben: a romkocsmában (olyan ez, mint a kacsalábon forgó vár, ahol a hétfejű sárkány lakozik). Oda ment tehát, ahol a félhomályban mereng a jövő értelmisége. És ott találkozott az egyelőre meghatározatlan személyazonosságú diákokkal. Merthogy ekképp vélt eleget tenni a Műegyetemre invitáló meghívásnak… Talán eltévesztette a címet. Egyeztetett velük valamiről, amire egyébiránt tízezres megmozdulást szervezni képes diákszervezetek léteznek. Nem velük kellene összefutni, esetleg megadva a tiszteletet, mondjuk az irodájában? Az előbbi alapon megkérdezhette volna érintett gyermekeit is, akik nyilván tolmácsolták volna legjobb ismereteik szerint az oktatáspolitika bajait, amit saját bőrükön is nyilván tapasztalnak.  Működik Orbán ösztönös taktikája, az oszd meg és uralkodj elv. De célt ér-e ezzel? Visszamennek-e a diákok az utcáról, megnyugszanak-e a kommunikációs gáztámadás eredményeképp? Aligha.

Ha már egyeztetés, tulajdonképp mire van az apparátus, a minisztérium, ha nem arra, hogy egyeztetéseket folytasson az érintettekkel, azok választott, de legalábbis elfogadott képviselőivel? Ki ez az ember, aki romkocsmában dönt, úgy téve, mintha mások hibáját kijavítani hivatott „jóbácsi” lenne, miközben tudottan ő alakítja ilyenre a rendszert?

A mozgásvihar mindig bajról árulkodik. Tapaszokat kell elhelyezni a látszat megőrzésére a felfakadó sebeken. Általálkozókon kell felmutatni álegyeztetéseket, álkompromisszumokat kell kötni. Lehet, hogy az álvilág miniszterelnöke sem igazi. Nem is tudom már, ki írta az ÉS-ben, Pauer Gyula nem régen történt halála kapcsán, hogy az általa és művésztársai által kiötlött és művelt pszeudo a magyar kormányzásban napi alkalmazásban áll.

Nagy a baj, blogunk - sokak véleményével egyezően - nem győzi ismételni, hogy napról napra több kárt okoz a jelenlegi kormányzat, a jelenlegi rezsim, és nem csak a közeli, hanem a hosszútávú esélyeinket is kockára teszi. 

Leváltásuk mindenórás feladat.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Boldogok, akiket meghív asztalához…?

Nem mindegy, ki hív együttműködésre, ki hív az asztalához, mert akitől tartunk, ahhoz nem megyünk el szívesen. Ugyanez érvényes a szövetségi politika területén is. A katolikus szentmise liturgikus szövegrészletéből kölcsönzött és átalakított cím nyilvánvalóan erős hasonlat, de a mai magyar politikai helyzet, az erős kétharmados parlamenti többségével visszaélő kormányzat leváltásához ugyancsak hiteles meghívás szükséges. Olyan meghívásra van szükség, amely az Orbán-rezsimet elutasító, de legalábbis el nem fogadó társadalmi szegmens egybegyűjtésére alkalmas. Egybegyűjtésére, mert a választási törvény módosításai nem teszik lehetővé a kalandvágyó magányos harcosok, akár szuperhősök, vagy kommandók harcba szállását.

Amint október 23-a óta tudjuk, létezik már egy ilyen szövetségi próbálkozás, amely civil mozgalmakon keresztül, mértéktartó, de céltudatos elvek megfogalmazásával, és sokak számára elfogadható személyiség vezetése mellett igyekszik megszólítani a választókat. Kifejezett célja a bal és jobboldali, Orbán Viktor kormányát elutasító, a demokratikus jogállamot helyreállítani akaró állampolgárok szavazatának tömbbé olvasztása, hogy kellő erő álljon rendelkezésre a dezorbanizálás feladatának véghezvitelére.

2012. novemberének utolsó hetében indult meg egy másik szövetségi kör kialakítását célul tűző mozgalom: az MSZP ellenzéki kerekasztal alakítására tett felhívást. Tette ezt oly módon, mintha nem lenne a téren más, és csak az ő előlépésükre várna a közvélemény.

Képzeljünk egy határozott irányba tartó kis színes flottát, amelynek élére kívánna állni egy tanker. Órmótlan kormánymozdulatokkal a kis flottát legázolja, hogy majd kimentse a vízbe pottyantakat. Rummal kínálja majd őket, hogy aztán a kishajókat maga után kötve, a saját feje szerint menjen előre. Kérdés, így akarnak-e céljukhoz jutni a kishajók is?

Ma Mesterházy Attila Szövetség a változásért jelmondattal tette közzé honlapján az együttműködés elvi sarokköveit. Kétségtelen, értékesek a gondolatok, sokukkal egyet lehet érteni, ki-ki talál benne szimpatikusat is, elfogadhatatlant is, beállítottsága szerint.

De térjünk visszatérve a címben idézett kérdéshez, ki lenne boldog, ha az MSZP szólítaná meg, hogy szövetségre hívja? Aligha gondolhatja jelenleg bárki komolyan, hogy az Orbánból kiábrándult, az általa csak a látszat kedvéért megtartott, ám valójában félredobott konzervatív értékeket követő állampolgárok tolonganának ebben a szövetségben. Az MSZP ma hiába jelentős párt az ellenzékben, vezető szerepe a jelen rendszer fennmaradását biztosítaná. Ma konzervatív gondolkodású választópolgárok aligha csatlakoznak egy MSZP vezette szövetséghez, és ez egyhamar nem fog megváltozni.

A párt vezetői körébe tartozóktól ezen kívül elhangoznak olyan nézetek, amelyek a demokrácia értelmezésének sajátos reprezentációi, és amelyek legkevésbé sem a modern szociáldemokrácia, vagy általában a demokrácia elképzeléseihez igazodnak. Ezek egyeznek a párt álláspontjával is? Nem kell az ilyen megnyilatkozásokkal kezdeni valamit?

Többször kitértünk már arra, hogy az összefogásnak olyannak kell lennie, amelyben a direkt pártideológiák a háttérbe szorulnak, és amely szerint a legfontosabb kérdés az alkotmányos rend, a jogállam és a demokrácia helyreállítása.

Alkalmas lenne-e tehát a vezető szerepre jelenleg az MSZP? Blogunk azt a véleményt osztja, amely szerint nem.

Ma az MSZP, akármekkora szervezettel rendelkezik is, ugyanolyan kis, színes hajó, mint a többi, ugyanazon öbölbe kíván hajózni, mint a többi. Ám flottakapitánynak nem alkalmas, mert nemrég még zátonyon állt, és akárhogy is nézzük, a flotta sok hajókapitánya szerint másokat is zátonyra futtathat.

Korábban írtunk már erről, blogunk véleménye szerint tényleges önkritikára és megújulásra lenne szükség az MSZP-ben, hogy majd egyszer, később talán flottakapitány lehessen egy szövetségben. Addig a hajóraj érdekében cselekedve meg kell szolgálnia a tiszteletet.

Borzasztó nagy a kísértés, ez valahol érthető, hogy valamely párt az dezorbanizáló mozgalom élére álljon. De borzasztó nagy a veszély, hogy direkt ideológiával csak a kétpólusú politikai iszapbírkózás tere nyílik meg újra, azé, amely a XXI. Évszázad első évtizedét Magyarországon megpecsételte. A kétpólusú politizálás ma a gyűlölet két pólusát termeli újra.

Olyan kormányváltásra van szükség, amely a pluralizmus talaján összeálló együttműködés gyümölcse lesz, amely a mérsékelt politikai irányzatok teljességét igyekszik átfogni, és nem maga alá gyömöszölni, hanem egybehívni akarja őket. És nem elég, ha ezt hallja a közvélemény, de el is kell hinnie.

Nemzetünk jövőjét ma az Orbán-rendszer fennmaradása fenyegeti, de fenyegeti az is, ha legyőzetése után a kétpólusú, megosztott társadalom önpusztítása marad fenn.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

A magyar géniusz előretör

A technológia magyarországi fejlődése meghaladta a világszínvonalat. Ennek felismerésére a mindennapok cekkercipelős szürke ködében általában nem adódik lehetőség. Amikor a kimerítő munka, vagy épp a kimerítő munkanélküliség reménytelenségében ébred az ország lakosságának jelentős része, el sem képzeli a reggeli teája mellett, hogy a hazai agytrösztök figyelő tekintetüket az MIT (Massachusets Institute of Technology) kutatólaborjainak eredményeire szegezik. Erről a héten meggyőződhettünk, és ez nyugalommal töltheti el a magyar átlagembert.

A Heti Válaszban megjelentekkel kapcsolatban, egyesek talán merésznek gondolják az állítást, hogy az elméleten túllépett a magyar tudomány, mi több, a magyar gyakorlat.

Matolcsy miniszter a hírek szerint erről azt írja, hogy az Egyesült Államok kifejlesztett egy technológiát, amely az élő szervezet működésén alapul és képes adatokból dolgokat és dolgokból adatokat előállítani. Ismerve a hazai történéseket, aligha nevezhető összeesküvés elméleten alapuló következtetésnek az állítás, hogy a technológiai fejlődés élvonalának eredményei beépültek a gyakorlatba, és már csak az elsőség kérdése bizonytalan.

Erre, bár most már a korábbi időszak próbálkozásai is azonosíthatóak, az utóbbi két és fél év történései egyértelmű bizonyítékokat szolgáltatnak. Lássuk a talán legismertebb példát a sok közül:

„adatokból dolgok, dolgokból adatok”

Az egyik legnagyobb volumenű kísérlet közvetlen a lakosság bevonásával zajlott és közel teljes sikerrel járt. A magánnyugdíj pénztárak vagyonáról 2010-től úgy beszélt a kormányzat, hogy az csupán adat, hiszen eltőzsdézték, hiszen papíron létezik csupán. Eztán egyszerre pénzzé lett az eltőzsdézett adat, hiszen nem pusztán adóslevelek virtuális galacsinná gyűrésére volt alkalmas – ezt még adatok alapján is meg lehet tenni –, de valós matériává vált a MOL részvények képében, nem létező hozamok kifizetéseként, stb.. Tehát érvényesült az „adatokból dolog” irányú metamorfózis. A csuda az, hogy ennek ellentétes folyamata, a „dolgokból adat” irány is realizálódott, legalábbis tudati szinten. Hiszen azok a nyugdíjbefizetések és számlák a tulajdonosaik jelentős része számára nem puszta adat volt, hanem egy örökölhető, valós levonásokból folyamatosan vastagodó pénzösszeg, számla. Vagyis az elmélet szemantikai rendszerében: dolog. Ebből mára - jellemzően - adat maradt elkerekedett arcú ex-tulajdonosai számára, amennyiben az emlék annak számít.

Tehát az elmélet három pillére: dolog - adat - élő szervezet működésén alapuló technológia (legyen az egy biológiai egyed, vagy az azokból összeálló magasabb szerveződés, nevezzük kormányzatnak a példa kedvéért).

Kérdés, hogy az elmélet vagy a gyakorlat volt-e meg előbb? Az elmélet vált gyakorlattá (előre megfontolt szándékkal elkövetett nagyértékű…)? Vagy a gyakorlat alapján vonták le az elméleti következtetést, amely egy esetleges későbbi elemzés során lesz bevethető (…mi csak az MIT legújabb technológiai felismeréseit igyekeztünk alkalmazni a gyakorlatban, tisztelt Bíróság)?

Voltaképp felismerhető az „itt a piros, hol a piros” elmélet is, amely a maga egyszerű módján alkalmas csodás meggazdagodásra és példátlan elszegényedésre, de hagyjuk meg a reményt, hogy a vezető kutatóhelyekkel konkurál a magyar elme.

Az idő meghozza majd a választ. Mindenesetre kellő cinizmussal a technológiai forradalom víziója a napi gyakorlatban is alkalmazható, akár a legváratlanabb módon is.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

MSZP: váltani, önvizsgálat nélkül?

Az ország válságos politikai helyzetének újabb szcénéje tárult fel előttünk tegnap. Az előképet az LMP ledarálódása, Róna Péter sértődött távozása jelentette. Mindennek drámai alapját pedig az Orbán leváltásához szükséges összefogás iránti igény, az abban való részvétel, és a részvétel módja képezi. Az új színkép főszereplője az MSZP kíván lenni.

Bajnai Gordon október 23-i beszédének üzenete egyértelmű volt: minden olyan mozgalom vagy párt, amely le akarja váltani a jelenlegi rezsimet, összefogásban képes ezt megtenni, így a Haza és Haladás, Milla és Szolidaritás által összehozott mozgalom nyitott minden politikai erő, mozgalom, személyiség előtt, amely közös programban, valamely minimumprogramban meg tud állapodni, amely hajlandó közreműködni a politikai tér sokszínűségének és értelmes vitára alkalmassá tételének feladatában.

Blogunk megírta már korábban is, hogy az összefogás sikere érdekében hátra kell lépnie minden egyénieskedő, önző pártérdekben és „csakazértis” különutasságban gondolkodó mozgalomnak vagy személynek, mert a cél tényleg nemzeti szintű.

Két hét leforgása alatt immár a második jelentős politikai tényezőről derül ki, nem ismeri az önkritika és önzetlen együttműködés iránti elkötelezettség fogalmát.

Az LMP-vel kapcsolatban megfogalmaztuk ez irányú véleményünket, most az MSZP-re kell sort kerítsünk:

Tegnap – lényegében - ellenmozgalmat hirdetett Mesterházy Attila: ellenzéki kerekasztalt, ahová mindenkit meghív vagy elvár. Nem lenne ezzel semmi baj, ha az ember nem tudná: most azok az emberek szólalnak meg, akik jelentős részt vállaltak abban, hogy Orbán Viktor ilyen arányú győzelmet aratott.

Kétségtelen, karaktergyilkosság célpontjai voltak, kétségtelen, rosszkor jött a válság, de ott van a mérleg serpenyőjében két miniszterelnök, akiket az a vezetőség, az a frakció, azok a személyiségek árultak el, akik ma is ott vannak a párt vezetésében. Azok, akik ugyancsak olyan múltból érkeznek, amellyel szakítani kellene.

Akkor nincs helye az MSZP-nek az együttműködésben? De, kétségtelenül helye van. De miféle morális alapon akar vezetője lenni ennek a szövetségnek? Talán megtörtént a szembenézés az elmúlt „nyóccévvel”? Mert annak, ami Orbánék szájából karaktergyilkossággal ki lett egészítve, 2002-2010 összességében mégiscsak egy kudarcos szocialista dominanciájú kormányzás volt! És a kudarc egyik fő oka, a tespedt önzés, a pozíciók megszerzésének igénye. Nem véletlen, hogy Orbán a zászlajára tűzhette, soha többé ilyen kormányzást! (Más kérdés, hogy hová vitt ez az út…)

Csak blogunk két alkalommal futott bele az elmúlt hetekben az MSZP egy elnökségi tagjának hihetetlen politikai  érzéketlenségébe és vállalhatatlan gondolataiba. Az ilyen politikusi gondolkodásmód csak elriasztja a középen lévőket, okkal.

Tisztelt MSZP, egy kevés visszalépés, egy jókora önkritika és szélessávú megújulás lenne szükséges. Azt az elmúlt nyolc évet felül kellene vizsgálni. Azoknak, akik felelősei voltak az akkori kormányok elárulásának, vissza kellene vonulniuk.

Sokkal nagyobb most a tét, sokkal fontosabb, és nem pusztán nekünk állampolgároknak, de a Magyar Szocialista Pártnak is, hogy elvárható legyen a belső, morális megtisztulása, mielőtt vezető mozgalom kívánna lenni.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

EL: R.P.

Bár a Légifelvétel blog kétszer is (1, 2) bíráló hangon írt Róna Péter közgazdász politikai megnyilvánulásairól, mindannyiszor a tiszteletéről biztosította a neves szakembert.

Az utóbbi hónapok politikai viharai megtépázták azt a mozgalmat, amelybe Róna Péter bizalmát fektette. Emlékezetes, hogy a párt küldöttgyűlése alkalmával, mint a párt alapítványának társelnöke, az ellenzéki összefogás mellett érvelt. Személyiségének súlya ugyanakkor nem volt elegendő a különutas, elvszerű, de ennek egyfajta sajátos értelmezése révén befelé forduló, egyfajta zártkörű politizálást támogató küldöttek meggyőzésére.

A pártnak, a küldöttgyűlésést követő összevissza reakcióira alapozott értelmezésünk szerint Róna Péter igyekezett utat mutatni, kivezetni. Tegnapi nyilatkozata úgy is értelmezhető, mint egy kellő súlyú párt üzenete a többi szövetkezni akarónak. Ám éppen ez a kellő súly tűnik elenyészni az utóbbi napok történései fényében.

Felvethető egy olyan elbukott forgatókönyv is, amely Róna Péter ambícióinak kudarca mentén lenne értelmezhető: a neves szakember megfelelő tekintélye egyrészt az LMP-t vihette volna előre, de ez fordítva is igaz: megfelelő stábot is jelenthetett volna a párt egy új, egyénre szabott politikai pólus létrehozásában is. A múlt heti döntés ugyanakkor szétszakította azt a díszletet, amely ehhez a forgatókönyvhöz lett volna szükséges. A neves közgazdász éles megnyilatkozása az ország elhagyásáról olyan feszültségek felfakadására engednek következtetni, amelyek személyes szerepvállalásának ellehetetlenüléséből is eredhettek.

A fejlemény legkevésbé sem örvendetes. Olyan szakember fordított hátat a magyarországi viszonyok rendbetételére kialakuló lehetséges szövetség bázisának, aki sokaknak, elsősorban az MSZP és az ahhoz sodródott csoportokon túli, alapvetően konzervatív értékeket magukénak valló embereknek jelenthetett vonzerőt.

A professzor indulatos kijelentései nem tesznek ugyanakkor jót az összefogás gondolatának, akármilyen pólusban gondolkodnánk is. A súlyos szavak bizalmatlanságot kelthetnek, és aligha ez lenne a legjobb pillanat az efféle személyeskedésbe hajló vitákra.

Nem feledhetjük az előbbieken túl azt a párhuzamot sem ugyanakkor, amely a jobb felé húzó mozgalmak Fidesz környezetében történő erodálásával vonható. Olyan a Fidesz hatása a tőle független jobboldali mozgalmakra, mint azok a leszálló légáramlatok, amelyek nyom nélkül oszlatnak fel felhőtömböket is. Hasonló példákra bőségesen lehet hivatkozni számos jobboldali mozgalom elenyészése kapcsán.

Nem látjuk tehát kizárhatónak az ellenzék összefogásának konspiratív, célzott, irányított akadályozását sem a közeli napok fejleményei mögött.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Róna - LMP: Mire a magabiztosság?

2012. november 25-én a Klubrádió készített rövid telefonos interjút Róna Péterrel, aki az LMP legutóbbi napokban tett állásfoglalása után, mintegy igazított az irányvonalon. Álláspontjának lényege: Bajnai és mozgalma előbb talán alakuljon párttá, ha tényleg le kívánja váltani az Orbán-kormányt, és majd akkor leülhet beszélgetni az LMP-vel, amely valóban le kívánja váltani őket, és vissza kívánja állítani a jogállamiságot.

 Róna Péternek az LMP nevében, helyett, vagy mellett (erről lehet, hogy születik még párthatározat) elmondott szavaihoz néhány észrevételt érdemes hozzátenni, újólag megismételve, hogy a legnagyobb tisztelettel, ám egyre nagyobb érdeklődéssel. Ez az érdeklődés leginkább a szokatlan hangütésnek, a kendőzetlen kioktatásnak szól. Mire fel, illetve miért beszélhet így Róna Péter?

Köztudomású, hogy az LMP előző heti kongresszusán hozott önellentmondásokkal terhelt, a saját közösségét is megosztó határozatát követően két markáns vélemény fogalmazódott meg a közvéleményben. Egyrészt sokan komoly fegyvertényként értékelték azt, hogy a párt nem kötelezte el magát az összefogás meghirdetett pólusánál, hanem saját maga képez kristályosodási magot. A másik vélemény a közös ellenzéki fellépésről lemaradásként értékelte a helyzetet, és egyben a párt elvesztét jósolja. A kérdésben blogunk is állást foglalt.

Az utóbbi kimenetelt látszik igazolni az, hogy milyen ellentmondó nyilatkozatok jelentek meg a kongresszust követően a „győztes” határozat képviselőitől, majd a tény, hogy elsőre nem sikerült frakcióvezetőt választani, felvázolódott egy markáns repedés a párton belül. A kongresszuson megszavazott határozatot pártoló csoport karakteres képviselője, Schiffer András 7:8 arányban nem kapott kellő bizalmat pénteken. Csak a megismételt szavazás hozott eredményt, hétfőn. És hétfő reggel hangzott el Róna Péter magabiztosnak szánt nyilatkozata.

Tartalmát tekintve kérdés, hogy a magát mintegy ernyőszervezetként megnevező választási szövetségen milyen apropóból kérhető számon a pártként történő bejegyzés? E mögött, úgy látjuk, az a fájdalmas a felismerés áll, hogy az LMP nem volt képes olyan programot megfogalmazni, amellyel széles választói bázis kiépítését ambicionálhatná.  Nyáron, a civil szervezetekkel az összehangolódási kísérlet hamvába holt. És íme az ősz kínos meglepetése a felismerés: Bajnai Gordonnak nagyobb elismertsége van, annak ellenére, hogy karaktergyilkos hadjárat folyt ellene miniszterelnöksége idején, amely most újra. Úgy tűnhet, hamarabb lehet gyújtópont az E14, mint az LMP, amely utóbbi stratégiája - az atomerőművek kérdését nem ide számítva most - magabiztosságot eddig nem nagyon mutatott fel. A kongresszusi és az azt követő zavarodottság kétségbeejtő. Schiffer András Klubrádióban közölt megnyilatkozása számos korábbi tabuval szemben halad: még az MSZP-vel való tárgyalás is felvetődik. Úgy tűnik, módosítani kell az irányon.

Most Róna Péter címbeli megszólalásával is talán a menthető mentése indult meg. Határozott arccal a „mégiscsak tárgyalnánk, ám csak a saját feltételeink szerint” álláspontot megfogalmazva igyekszik visszafordulni a párt a centrum felé, természetesen (?) magát helyezve a reflektor fénycsóvájába.

Felvethető ugyanakkor, hogy a megszólalás kioktató, fölényeskedő jellege mennyire segíti visszatalálni a párthoz az eddigi támogató,  ám mostanában elbizonytalanodott közösségét? Ugyancsak kérdéses, hogy helyes-e az amúgy is kínkeservesen összeálló ellenzéknek ilyen feleslegesen, sértettségből, belülről sebeket osztani? Tényleg erre a hangra várnak a választók, akkor, amikor létezik már elég kioktató és fölényes kiszólás ebben az országban?

 Róna Péter hét mint hét hangsúlyozza, mielőbb le kell tenni Orbán Viktor kormányát. Blogunk kíváncsian tekint előre, várva, milyen módon igazolódik elképzelése, miszerint a kívülről szétesőnek tűnő LMP lenne-e a kormányváltó törekvések kristályosodási pontja.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Szanyi Tibornak: Ne rontsátok el!

Nyílt levélben nyilatkozott meg Szanyi Tibor a Népszava online oldalán, melyben Schweitzer Ivánt szólítja meg korábbi írása kapcsán. Minthogy nyílt a vita, blogunk feljogosítva érzi magát, hogy álláspontját kifejtse Szanyi Tibor véleményének egy sarkalatos kitétele kapcsán. Teszi ezt azért is, mert blogunk általában fontosnak tartja jelezni, álláspontja szerint félreértésben van az, aki ma pártokban gondolkodva igyekszik 2014 felé. Erről blogunkon számos eszmefuttatás található (Ld. http://legifelvetel.blogspot.hu, augusztus-szeptember hó során, Fidesz után 1-3. stb.).

Normális politikai viszonyok között teljesen érthető Szanyi Tibor álláspontja, amennyiben mint pártpolitikus, most is elsősorban az MSZP általa vélt pártérdekeit tartja szem előtt. Nem is szabad emiatt semmiféle minősítést tenni, ez a pártpolitikus dolga. Most viszont a magyar politikai tér torzult, a normalitás szabályai nem működnek. Írásunk végén azért Szanyi Tibor megfontolására javasolunk egy távlatosabb gondolati sémát, amely a pártok érdekei fölé helyezi az ország érdekeit, különös tekintettel az ismert politikai helyzetre. Ám mielőtt erre sor kerülne megjegyzést kell tennünk írásának egy fontos részletére.

Szanyi Tibor írásában elejt néhány számunkra meglepő megjegyzést, amelyet feltétlen értelmezni szükséges, mielőtt az olvasóiban megcsontosodna a leírt formában. Ez a következő:

„A demokrácia lényege, hogy valamelyik oldal többségi bizalmat szerez, s egyféle libikókaként mozog a fékek és ellensúlyok rendszere (checks and balances). Amiről Te beszélsz, amire Te vágysz, kedves Iván, az nem más, mint maga az orbáni centrális erőtér, annak minden vélt szépségével és valós mocskával. "Középen" többnyire a diktatúrák vannak, amelyek a jobb- és baloldalt egyaránt a lesajnálni való szélsőségnek akarják beállítani.”

A demokrácia lényegéről ez a definíció csak olyan oldalról hangozhat el, amely pusztán két pólusban gondolkodik. Működhet ilyen akár jól is, az utóbbi mintegy tizenöt év a hazai politikai életben viszont éppen az ellenkezőjét bizonyította: hazai két pólusunk nem ad választ megfelelőképp a kor kihívásaira, megosztja a közvéleményt, és kisajátítja – melyik milyen mértében – a ráruházott politikai hatalmat. Szerencsésebb lenne, ha az a valamelyik oldal, amely többséget szerez, és az a másik, amely ellenzékbe kerül, sokszínű, sokrétegű, széles értékspektrumot lefedő formáció (pártszövetség, koalíció) lenne. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy nem az-e az elmúlt időszak egyik nagy baja, hogy egy-egy párt domináns szerepet kapott szinte mindig, és domináns szerepében fülét-szemét befogva a saját érdekei felé igyekezett. Azonnal meg kell jegyeznünk, hogy különböző mértékben, mert a mai kormányzat hatalmi tobzódására egyik korábbi időszakban sem volt még példa.

A legtartósabb, álláspontunk szerint kényszerű szövetség a pregnáns példa: az SZDSZ a koalíciók során a mindig nagyobb MSZP oldalán lassan felmorzsolódott, és erre a szocialista párt prominensei rá is játszottak. Markánsabb a FIDESZ szövetségeseinek esete, amelyek számosan nagyon hamar elenyésztek

Sajnos, bár csak a Fidesz esetében bizonyosodott be, és ehhez kellett az a hatalomfelfogás, amelynek keserű gyümölcseit nap nap után látjuk, gyűjtőpártként az MSZP is hajlamos ösztönösen centrális terekben mozogni, egyszerűen jelentős méretből fakadóan.

Az orbáni centrális erőtér leküzdése nem azt jelenti, nem jelentheti azt, hogy egy másik óriáspárt változtatja a maga képére a magyar világot. Ennek még a látszatát is el kellene kerülni. Ettől fordul el nagyon sok fanatizmustól mentes választó, ettől lesz az ország a közöny mocsara.

A stabilabb demokrácia lényege az lenne, hogy mind több irányzat megjelenjen a politikában, mind több vélemény argumentálódjon a kormányon lévő politikai csoportosulásban, és az egyes pártok esetleges erősködéseit még a koalíción belül ellensúlyozzák a partnerszervezetek. És ugyanez működtetné a hatékony ellenzéki politikát is.

Elvileg elképzelhető óriáspárt részéről is méltányos politizálás, de a valóságban ehhez méltányos politikusokra lenne szükség. (Egyébként kézenfekvő példa a Horn-kormány alkotmányozási moratóriuma) Ehhez meg kell érni, ehhez ki kell nevelődnie egy ilyen alapokon álló politikusi nemzedéknek.

Amikor Szanyi Tibor azt írja, hogy "Középen" többnyire a diktatúrák vannak, amelyek a jobb- és baloldalt egyaránt a lesajnálni való szélsőségnek akarják beállítani”, majdnem igazat adnánk neki, bár középen álló diktatúrát nem tudunk felidézni, de blogunk vélekedése szerint középen többféle párt értékszövetségei is állhatnak. A diktatúrák alapvetően az „egypártokból” nőnek ki.

Blogunk úgy látja, az MSZP is nagyvonalúan megtalálja, meg kell találnia helyét abban a széles összefogásban, amely le kell váltsa az Orbán-rezsimet, amelynek a dezorbanizálást végre kell hajtania.

Ha már megváltoztathatatlan lesz újra a demokratikus rend, újból jöhetnek az egyéni pártok. de mindaddig, amíg az országot elfoglaló FIDESZ van hatalmon, csak széles választási együttműködésnek van létjogosultsága, sérelmeket és egyéni, vagy pártcélokat hátra kell sorolni.
 

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Akkor maradjon alkotmányellenes…?

Az Alkotmánybíróság a Nemzeti Együttműködés Rendszere által kiszabott keretek között közismerten szűkebb hatáskörrel rendelkezik, mint korábban. Megszűnt számos olyan lehetőség, amellyel egyszerű állampolgárok, szervezetek minden további nélkül indítványozhatták egyik vagy másik jogszabály felülvizsgálatát. Megszűnt számos olyan jogköre az Alkotmánybíróságnak, amely alapján - nem kevéssé eufemisztikus megnevezéssel élve - a „törvényalkotó” tevékenységét azon melegében, vagy akár később is felül lehetett vizsgáltatni. Sorolhatók lennének még a változások, de most csak egy jogintézményre kíván blogunk összpontosítani. Ez pedig az alkotmányjogi panasz.

Az alkotmányjogi panasz nem új találmány, az 1989-ben módosított Alkotmány, és az Alkotmánybíróságról szóló törvény ezt a korábbiakban is szabályozta. Ez a jogintézmény megtalálható a jelen jogi rendszerben is. A jogosultak százával igyekeznek is élni evvel a lehetőséggel, mert nyilván jó okuk van rá: úgy érzik, hibás, alkotmányellenes döntés vagy jogszabály áldozatai lettek.

Ugyanakkor kétséges: valóban betölti-e célját az alkotmányjogi panasz az érvényes eljárási rend mellett?

Rendeltetése az lenne, hogy a szokásos jogorvoslati rendszer végigjárását követően, amennyiben az érintett panaszos valamilyen alkotmányellenes jogszabályt, alkotmányellenes eljárási vagy jogalkalmazási hibát vélelmez az ügyében, akkor egy meglehetősen szűk, 60 napos határidőn belül beadvánnyal fordulhat az Alkotmánybírósághoz panaszának elbírálását kérve.

Nem is lenne eddig lényeges probléma, hacsak az a részletváltozás nem az, hogy ezt az Alaptörvény 2012. január 1-i hatálybalépését követően csak kötelező jogi képviselet mellett teheti meg. Hatvan nap alatt, ha éppen nem volt az illetőnek ügyvédje, esetleg nem vállalja ügyvédje az Alkotmánybíróság előtti eljárásban képviseletét, vagy egyszerűen nincs rá pénze, kellemetlen helyzetbe kerül. Ügyvéd hiányában egy – esetleg –  alkotmánysértő döntés kivizsgálatlan marad, vagy az alkotmányosság testén „nem gyógyul egy seb”, ha épp egy jogszabály alkotmányellenessége miatt fordult volna az ügyfél a Testülethez.

Ebben az esetben – amennyiben a panasz valóban alkotmánysértést fedne fel – a jogrendszer hibájának kiküszöbölése elmarad, pusztán, mert az illető panaszos nem jutott jogi képviselőhöz.

Tegyük fel azt az esetet, hogy talál jogi képviselőt. Elkészül az alkotmányjogi panaszbeadvány, bekerül a Testülethez. Az Alkotmánybíróság Főtitkára az ügy érdemi vizsgálata nélkül átnézi a beadványt, hogy az elbírálás akadályát képező formai és tartalmi hiányok nem állnak-e fenn, nincs-e egyéb gátja az eljárásnak, és ha kell, a hiányosságok pótlására szólítja fel a panaszost. Itt jellemzően meghatalmazások, okiratok pótlására kerülhet sor, vagy ha a beadvány olyannyira nyilvánvalóan nem az Alkotmánybíróság ügykörébe tartozik, akkor ebben a körben utasítják el a beadványt. Tegyük fel, hogy a fentieknek mindenben megfelel a beadvány, és az ügy tovább jut ezen a grádicson is.

Ekkor kerül, hosszú hónapokkal később az alkotmánybírák elé az alkotmányjogi panasz, mely első körben egy befogadhatósági vizsgálat alanya lesz.

És itt jön az, ami miatt a témát blogunk elővette.

Az Alkotmánybíróság, élve az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény felhatalmazásával, hiánypótlás lehetősége nélkül elutasíthatja a panaszt, ha nem találja kellően határozottnak. Azaz, amennyiben akármilyen homokszemet észlel, vagy vél észlelni a beadványban, a gépezet csikorogva megáll, és kiad egy megfellebbezhetetlen végzést arról, hogy a panasz tárgyát nem tudta megvizsgálni a Taláros Testület. Megfellebbezhetetlen, tehát az értelmezés tisztázásának lehetősége nélkül elhal a panaszos ügye.

És ezen a ponton joggal tesz fel kérdéseket az érintett:

• Hát ha nem érti pontosan az Alkotmánybíróság, mit is kérek, ugyan, miért nem kérdi meg? Várok már egy éve arra, hogy kiderüljön: valamit nem tart határozott kérésnek? És mi lesz az alkotmányossággal? Az nem számít!?
• Hát nem az a célja ennek a testületnek, hogy az alkotmányellenességgel foglalkozzon elsősorban, és az érdekelje, hogy a beadvány mögött van-e alkotmányellenes eljárás vagy éppen jogszabály?

És ilyenkor szokott az állampolgár további, plebeiusi kérdéseket is feltenni, például így:

• Hát nem a panasz mögötti, az Alaptörvény szellemiségén esett csorba kijavítása a lényeg? Vagy azért tartunk immár tizenöt, miniszteri fizetést meghaladó havi jövedelemmel, gépkocsi használattal, ki tudja miféle egyéb járandóságokkal bírákat, hogy mondvacsinált okokra hivatkozva lerázzák magukról a munkát, meghagyva ezzel az alkotmányellenes eseteket?
• És ha nem értenek valamit, nem kérdeznek, hanem papírgalacsint készítenek a beadványomból és bedobják a fonott iktatóba, a kosárba? Kinek tartanak engemet? A kutyájukkal sem bánnak rosszabbul! Stb.

Blogunk úgy tartja, hogy ezek, az állampolgár szintjén megfogalmazódó kérdések olyan természetűek, amelyek a jogbiztonságba, magába a jogrendszerbe vetett bizalmat ássák alá.

Ha csak azért szabályozta így a jogalkotó (sicc!), hogy mentesítse a bírákat a terhek alól, az nagyon komoly baj.

Ha nem, akkor nem inkább több bíróra lenne szükség? Vagy erősebb, a bírók mögötti háttérszolgáltatásokra?

Szerencsés lenne a nagy törvényhozási hajszában kis figyelmet szentelni egy ilyen kérdésnek is, mert sok múlik, sok múlna azon, ha a jogállamiság egyébként fontos szervezete nem bürokratikus akadályokra hivatkozva mellőzné azon kérdések vizsgálatát,

amiért valójában létezik.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

LMP: sem borotvaél, sem hurrá, inkább ciao!

A hétvégi LMP kongresszus Bajnai Gordon nevével fémjelzett E14 összefogással kapcsolatos döntését követően elemzés-cunami jelent meg, okkal. A párt döntése kapcsán megjelent értelmezések alapvetően két nagy csoportot alkottak. Az egyik csoport üdvözölte a kongresszus karakán, elvszerű döntését, és egyben látni véli a jobboldalról meglóduló dezorbanizáló pólus megalakulását.

A másik csoport talán árnyaltabb valamelyest, már amennyiben csalódottsághoz indulatos búcsú is megfogalmazódik. A visszafogottabb vélemények ha nem is gratulálnak a döntéshez, de mindenesetre jó utat kívánnak a borotvaélen végrehajtandó mutatványhoz, amely előtt az LMP áll.

kép: http://indafoto.hu/mromvari/image/179865-f57a3dcc

Blogunk is az LMP együttműködést megalapozó politikáját várta volna, erre hívtuk fel a figyelmet, mert most nem normális viszonyok között kell a választásokon nyerni. Mert nem gondolhatjuk, hogy ökológiai részletkérdések miatt inkább az Orbán-rezsim felmaradása lenne a cél. Mert ha így lenne akkor nem látnánk a fától az erdőt. Illetve: bizarr lett volna, ha Sztálingrádban az ostrom során valamely hadosztály a fák megmentésével lett volna elfoglalva.

Mindez egy nappal a kongresszusi döntés után történt, vasárnap, amikor úgy tűnt, letisztultak a vonalak. Ma reggelre ugyanakkor megjelent néhány riport, amely felforgatja az álláspontokat.

A Klubrádióban megszólalt Mile Lajos, átmeneti frakcióvezető (kérdés, a frakció átmeneti, vagy a vezető?), és elmondta: azt fájlalják, hogy kimaradt az összefogás tematikájából az ökopolitika, az energiapolitika és a vidékfejlesztés.

A fájdalom érthető, az ökopolitika nélkül aligha lehet elkotorni az Orbán-rezsimet.

Mile Lajos elmondta továbbá, hogy saját programjuktól különböző alapon nem tudnak leülni tárgyalni, és abban sem hisznek, hogy csak a kormány leváltására szövetkezzenek. A programok összehangolására van szükség.

Az előbbi hasonlatot folytatva, hadtörténeti kuriózum lett volna az LMP hadosztály sztálingrádi bevetése.

Ebből a nyilatkozatból, továbbá a kongresszuson szavazásra feltett két, egymással logikai zavarban levő kérdésből letisztulhat: nincs itt ok a hurrázásra. Nem jött itt létre semmiféle pólus, itt emberek beszélnek össze-vissza, dobálóznak érvekkel és egymásnak ellentmondó döntéseket hoznak, aztán saját döntéseiket sem értik és talán inkább visszakoznának.

Bár elgondolkodott volna akár Mile Lajos, akár Schiffer András és gondolkodásmódjuk többi támogatója azon az egyszerű kérdésen: miképp lehet kizárni az együttműködést úgy, hogy tárgyalni fognak a jövőben? Nem lehetett volna azt feltenni szavazásra, hogy az együttműködés elől nem zárkózunk el, és még tovább tárgyalunk? Nem lehet, hogy az LMP-s think tank – ha létezik ilyen - feladata az lenne hogy értelmes döntést alapozzon meg értelmes kérdésfeltevéssel?

A reggeli nyilatkozatok alapján az látható, hogy a kongresszus döntése magát a kongresszust lepte meg leginkább. A zavarodottság leírhatatlan. A döntést támogató Schiffer András és Ertsey Katalin nyilatkozataiból ez egyértelmű. Blogunk szerint szombat este elveszítették azokat a potenciális választókat, akik az E14-el való összefogást támogatták. Ma reggel már az is felkaphatja a fejét, aki a nem összefogás pártján áll. Nem lenne meglepő, ha az eddig hurrát kiáltók délre már más politikai fórumot keresnének.

Ma reggel úgy látszik, nincs itt szó borotvaélen haladáshoz szükséges elvi megfontolásokról, nincs itt szó önálló pólusképzésről sem. Agónia van. A klinikai halál nem állt még be, a beteg még visszahozható, de hogy ereje teljében lenne 2014-re az kizárt.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Lukasenka: nyíltan a magyar kérdésről

Bizonyítványt állított ki Lukasenka elnök a magyar kormány politikájáról, őszintén, keresetlenül. Egyrészt szégyellni való, másrészt nem nekem, illetve nekünk állampolgároknak, hanem a magyar kormánynak.

Soha nem vártam Fehéroroszország kétes hírű vezetőjétől semmi jót. Most mégis egyfajta elégedettséget adott okot véleménye, melyet az új magyar és francia nagykövet fogadása alkalmával tett közzé.

Nem mintha helyzetértékelésével egyetérthetnénk, miszerint Magyarországnak elege lenne a demokráciából és a piacgazdaságból, amint a franciák sem így gondolkodnak. Ezt gondolom különösen az utóbbi esetében, mert ilyen alapon azt is mondhatta volna, hogy az emberiségnek elege volt a Homo sapiens létből és újra felfedezte a Homo erectus életforma megkérdőjelezhetetlen előnyeit.

Ami miatt mégis fontosnak tartom Lukasenka bejelentését, az az, hogy viszonyulni kellene hozzá a magyar kormánynak, méghozzá nem üres szavakban, hanem tetteiben. Mert ugyan rendre hitet tesz kormányunk Európa mellett, a maga sunnyogó-hunyorgó, kétszínű módján (nyilván megéri a közösségi pénzekért ez a kis „kanpáváskodás”), ám most egy virtigli autokrata közelít avval az ölelésre emelt karral és csókra húzott szájjal, amellyel maga a nagy Brezsnyev elvtárs ölelte keblére Kádár Jánost, vagy éppen Honeckert.

Saját közösségünk, az Európai Unió ilyen nyíltan, államfői szinten nem mondott efféle sommás bírálatot a magyar folyamatokról. Az európai politikai kultúrában a nyílt bírálat ilyen formája – bár talán egészséges lenne – nem alakult ki, mert eddig ilyen szinten nem volt rá szükség. Gondoljuk meg, az Unió léte óta nem volt példa arra, hogy valamely tagállam nyíltan elvessen alapvető értékeket, jogállamiságot és demokráciát. Nem volt olyan sem, hogy autokratikus rendszert építsen ki, és visszafordítsa országát az európai értékközösség irányától, és a közösség ellen politizáljon. Ilyen erők, bár léteznek Európában mindeddig alkotmányt módosító kormányerőként nem jelenhettek meg.

Az utolsó nyugat-európai (ide értve a déli tagállamokat) diktatúrák a hetvenes években kipusztultak, nem kellett szembesülni eddig a magyar kérdéshez hasonlóval. Most büszkék lehetünk magunkra: vezető pártunk és kormányunk révén valóban újíthatunk az európai politikán. Lehet, épp a mi esetünk lesz az, amely kellő immunitást ad majd a közösségnek az autokratikus vezetőkkel szemben. 

Csak mi ne pusztuljunk bele.

Vissza Lukasenka véleményéhez: hasznos a nyíltsága, súlyos szégyenbélyeg ez a magyar kormánynak, a magyar kormányzat elmúlt két éves teljesítményének valódi bizonyítványa.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Államcsőd: az ultima ratio

Túszhelyzetbe kerülhet az ország. A kormány az "ultima ratio" birtokába jutott. Ha a körülmények kedvezőtlenre fordulnának, élhet vele, bármikor.

Joggal tehetjük fel a kérdést, mi, Magyarország adófizető állampolgárai és családjai, hol tartunk, merre megy az út tovább? Az ellenzéki demokratikus erők, ide értve konzervatív gondolkodású csoportosulásokat is, egyre inkább képesnek látszanak felismerni az összefogás szükségességét. A tét jelentős, mindannyian látjuk: az ország közigazgatási és gazdasági káosz felé tart, és egyre kevésbé nyugtatja meg az eddig lojális választói csoportokat a miniszterelnök és csapatának hurráoptimista propagandája.

A dezorbanizálást célul kitűző csoportok valamilyen választási formációvá váló önszerveződése folyamatban van, nem is evvel igyekszem foglalkozni most. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy milyen reakciók várhatók a kormányzat részéről.

Küzdelemre hangolt miniszterelnök aligha fog valaha is tárgyalni ellenzékével, hacsak nem a legutolsó pillanatban, amikor már nincs lehetőség megegyezésre. Nagyon kell nyerni, hogy sokáig hatalomban maradjon csoportja, tartotta a választás előtt, ám bukása esetén e meglátásának teljes ellentettje állhat elő, azaz nagyot fog bukni, hogy soha többé vissza se tudjon térni.

Minthogy küzdelemre szakosodott (nem gondoltam, hogy létezik erő-szak is az ELTE jogi Karán), láthatóan megkezdte a védekezést. Átalakítja a terepet, erődít, igyekszik pusztítani az ellenfél morális erejét és ha kell, esetleg a felperzselt föld taktikájához nyúl.

A választási rendszer eltorzítására tett lépései ismertek. Ismert vélekedés az is, hogy alig várja az alkalmat a Nemzeti Bank megszállására. Sajnálatos, hogy úgy tűnik, ebben nem tudja, vagy nem hajlandó senki megállítani. Az ellenzék hatalmon kívül lévén eszköztelen, a nyugat be nem avatkozási politikája miatt ugyancsak, párton belüli ellenzéke meg, ha van is egyáltalán, a pártszervezet mélyén rejtőzik valahol. Nagy változásnak kell történnie ahhoz, hogy beszakadjon a kormánypárt, és belső reform állítsa meg az őrületbe hajló rombolást, reformnak álcázott dilettantizmust, amely a fényes szelek időszakának politikájára emlékeztet. (Olvashatunk arról, hogy miféle gazdasági jövőkép rejtőzhet a kormányzat elképzelései között)

Jelenlegi mumusa, az ellenzéki összefogás legjelentősebb személyisége, Bajnai Gordon, akit lejárató kampánnyal igyekszik ellehetetleníteni a hírek szerint. Természetesen lehet próbálkozni, megfelelő védelmi stratégia nyilván készül ez ellen.

Másik mumusa maga az összefogás. Biztos vagyok abban, hogy lesznek, vagy már vannak is olyan szervezetek, amelyek belülről igyekeznek majd bomlasztani az ellenfél szövetségi rendszerét. Láthatóan igyekszik a kormányzat civilnek mondott, érezhetően végtelenített anyagi lehetőséggel rendelkező szervezetek útján betörni abba a médiatérbe, ahol ma a dezorbanizálásért kialakuló összefogás van jelen. Igyekezni fogja tematizálni a közbeszédet ezen a félen is, hogy a megosztást, és ezzel az ellenzék alulmaradását eredményezze.

A gazdasági hatalom köre kezébe került. Erőforrásai kimeríthetetlennek tűnnek (mindaddig, amíg bukása nem lesz nagyon valószínű). Kezében lesz a nemzet tartaléka is, amennyiben nevezhetjük ilyen patetikus módon a Nemzeti Bank valutatartalékát. És tulajdonképp itt jönnek azok a veszélyes szcenáriók, amelyek esélyét nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Orbán Viktor október 27-én bejelentett önkormányzati adósság átvállalása után most, november 10-én került a hírekbe, hogy a felsőoktatás adósságait is átvállalja az állam. Ezen a héten kerültek a közbeszédbe azok az intések, amelyek az átvállalt adósság esetleges nem visszafizetéséből következhetnek. Ez lenne az államcsőd. Ami ijesztő, az a miniszterelnöki reakció: nem utasítja vissza a lehetőséget, nem vállal a kifizetés tekintetében elkötelezettséget, hanem pusztán távolabbra helyezi az adósságátvállalás pontos mértékét. Ebből arra lehet következtetni, hogy igenis megfontolás tárgya lehet a csőd lehetősége. Erre bármikor módja nyílhat, hiszen előállította azt a helyzetet, hogy a hitelező futhat a pénze után, és az adós diktál. A Bankszövetség korábbi kokijai után még begyűjthet egyet-kettőt, a pávatáncnak nevezett szimpla sunyi időhúzás pedig fegyverré teszi Orbán kezében az államcsőd lehetőségét. Tetszése szerint, akkor dobhatja be a bombát, ha már nincs más esély a túlélésre, vagy mert kiúttalanná válik a helyzet, vagy a választás – ha ez még értelmezhető kifejezés marad egyáltalán – reménytelennek tűnik számára. 

Túszhelyzetbe kerülhet az ország.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on: