MSZP: váltani, önvizsgálat nélkül?

Az ország válságos politikai helyzetének újabb szcénéje tárult fel előttünk tegnap. Az előképet az LMP ledarálódása, Róna Péter sértődött távozása jelentette. Mindennek drámai alapját pedig az Orbán leváltásához szükséges összefogás iránti igény, az abban való részvétel, és a részvétel módja képezi. Az új színkép főszereplője az MSZP kíván lenni.

Bajnai Gordon október 23-i beszédének üzenete egyértelmű volt: minden olyan mozgalom vagy párt, amely le akarja váltani a jelenlegi rezsimet, összefogásban képes ezt megtenni, így a Haza és Haladás, Milla és Szolidaritás által összehozott mozgalom nyitott minden politikai erő, mozgalom, személyiség előtt, amely közös programban, valamely minimumprogramban meg tud állapodni, amely hajlandó közreműködni a politikai tér sokszínűségének és értelmes vitára alkalmassá tételének feladatában.

Blogunk megírta már korábban is, hogy az összefogás sikere érdekében hátra kell lépnie minden egyénieskedő, önző pártérdekben és „csakazértis” különutasságban gondolkodó mozgalomnak vagy személynek, mert a cél tényleg nemzeti szintű.

Két hét leforgása alatt immár a második jelentős politikai tényezőről derül ki, nem ismeri az önkritika és önzetlen együttműködés iránti elkötelezettség fogalmát.

Az LMP-vel kapcsolatban megfogalmaztuk ez irányú véleményünket, most az MSZP-re kell sort kerítsünk:

Tegnap – lényegében - ellenmozgalmat hirdetett Mesterházy Attila: ellenzéki kerekasztalt, ahová mindenkit meghív vagy elvár. Nem lenne ezzel semmi baj, ha az ember nem tudná: most azok az emberek szólalnak meg, akik jelentős részt vállaltak abban, hogy Orbán Viktor ilyen arányú győzelmet aratott.

Kétségtelen, karaktergyilkosság célpontjai voltak, kétségtelen, rosszkor jött a válság, de ott van a mérleg serpenyőjében két miniszterelnök, akiket az a vezetőség, az a frakció, azok a személyiségek árultak el, akik ma is ott vannak a párt vezetésében. Azok, akik ugyancsak olyan múltból érkeznek, amellyel szakítani kellene.

Akkor nincs helye az MSZP-nek az együttműködésben? De, kétségtelenül helye van. De miféle morális alapon akar vezetője lenni ennek a szövetségnek? Talán megtörtént a szembenézés az elmúlt „nyóccévvel”? Mert annak, ami Orbánék szájából karaktergyilkossággal ki lett egészítve, 2002-2010 összességében mégiscsak egy kudarcos szocialista dominanciájú kormányzás volt! És a kudarc egyik fő oka, a tespedt önzés, a pozíciók megszerzésének igénye. Nem véletlen, hogy Orbán a zászlajára tűzhette, soha többé ilyen kormányzást! (Más kérdés, hogy hová vitt ez az út…)

Csak blogunk két alkalommal futott bele az elmúlt hetekben az MSZP egy elnökségi tagjának hihetetlen politikai  érzéketlenségébe és vállalhatatlan gondolataiba. Az ilyen politikusi gondolkodásmód csak elriasztja a középen lévőket, okkal.

Tisztelt MSZP, egy kevés visszalépés, egy jókora önkritika és szélessávú megújulás lenne szükséges. Azt az elmúlt nyolc évet felül kellene vizsgálni. Azoknak, akik felelősei voltak az akkori kormányok elárulásának, vissza kellene vonulniuk.

Sokkal nagyobb most a tét, sokkal fontosabb, és nem pusztán nekünk állampolgároknak, de a Magyar Szocialista Pártnak is, hogy elvárható legyen a belső, morális megtisztulása, mielőtt vezető mozgalom kívánna lenni.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

EL: R.P.

Bár a Légifelvétel blog kétszer is (1, 2) bíráló hangon írt Róna Péter közgazdász politikai megnyilvánulásairól, mindannyiszor a tiszteletéről biztosította a neves szakembert.

Az utóbbi hónapok politikai viharai megtépázták azt a mozgalmat, amelybe Róna Péter bizalmát fektette. Emlékezetes, hogy a párt küldöttgyűlése alkalmával, mint a párt alapítványának társelnöke, az ellenzéki összefogás mellett érvelt. Személyiségének súlya ugyanakkor nem volt elegendő a különutas, elvszerű, de ennek egyfajta sajátos értelmezése révén befelé forduló, egyfajta zártkörű politizálást támogató küldöttek meggyőzésére.

A pártnak, a küldöttgyűlésést követő összevissza reakcióira alapozott értelmezésünk szerint Róna Péter igyekezett utat mutatni, kivezetni. Tegnapi nyilatkozata úgy is értelmezhető, mint egy kellő súlyú párt üzenete a többi szövetkezni akarónak. Ám éppen ez a kellő súly tűnik elenyészni az utóbbi napok történései fényében.

Felvethető egy olyan elbukott forgatókönyv is, amely Róna Péter ambícióinak kudarca mentén lenne értelmezhető: a neves szakember megfelelő tekintélye egyrészt az LMP-t vihette volna előre, de ez fordítva is igaz: megfelelő stábot is jelenthetett volna a párt egy új, egyénre szabott politikai pólus létrehozásában is. A múlt heti döntés ugyanakkor szétszakította azt a díszletet, amely ehhez a forgatókönyvhöz lett volna szükséges. A neves közgazdász éles megnyilatkozása az ország elhagyásáról olyan feszültségek felfakadására engednek következtetni, amelyek személyes szerepvállalásának ellehetetlenüléséből is eredhettek.

A fejlemény legkevésbé sem örvendetes. Olyan szakember fordított hátat a magyarországi viszonyok rendbetételére kialakuló lehetséges szövetség bázisának, aki sokaknak, elsősorban az MSZP és az ahhoz sodródott csoportokon túli, alapvetően konzervatív értékeket magukénak valló embereknek jelenthetett vonzerőt.

A professzor indulatos kijelentései nem tesznek ugyanakkor jót az összefogás gondolatának, akármilyen pólusban gondolkodnánk is. A súlyos szavak bizalmatlanságot kelthetnek, és aligha ez lenne a legjobb pillanat az efféle személyeskedésbe hajló vitákra.

Nem feledhetjük az előbbieken túl azt a párhuzamot sem ugyanakkor, amely a jobb felé húzó mozgalmak Fidesz környezetében történő erodálásával vonható. Olyan a Fidesz hatása a tőle független jobboldali mozgalmakra, mint azok a leszálló légáramlatok, amelyek nyom nélkül oszlatnak fel felhőtömböket is. Hasonló példákra bőségesen lehet hivatkozni számos jobboldali mozgalom elenyészése kapcsán.

Nem látjuk tehát kizárhatónak az ellenzék összefogásának konspiratív, célzott, irányított akadályozását sem a közeli napok fejleményei mögött.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Róna - LMP: Mire a magabiztosság?

2012. november 25-én a Klubrádió készített rövid telefonos interjút Róna Péterrel, aki az LMP legutóbbi napokban tett állásfoglalása után, mintegy igazított az irányvonalon. Álláspontjának lényege: Bajnai és mozgalma előbb talán alakuljon párttá, ha tényleg le kívánja váltani az Orbán-kormányt, és majd akkor leülhet beszélgetni az LMP-vel, amely valóban le kívánja váltani őket, és vissza kívánja állítani a jogállamiságot.

 Róna Péternek az LMP nevében, helyett, vagy mellett (erről lehet, hogy születik még párthatározat) elmondott szavaihoz néhány észrevételt érdemes hozzátenni, újólag megismételve, hogy a legnagyobb tisztelettel, ám egyre nagyobb érdeklődéssel. Ez az érdeklődés leginkább a szokatlan hangütésnek, a kendőzetlen kioktatásnak szól. Mire fel, illetve miért beszélhet így Róna Péter?

Köztudomású, hogy az LMP előző heti kongresszusán hozott önellentmondásokkal terhelt, a saját közösségét is megosztó határozatát követően két markáns vélemény fogalmazódott meg a közvéleményben. Egyrészt sokan komoly fegyvertényként értékelték azt, hogy a párt nem kötelezte el magát az összefogás meghirdetett pólusánál, hanem saját maga képez kristályosodási magot. A másik vélemény a közös ellenzéki fellépésről lemaradásként értékelte a helyzetet, és egyben a párt elvesztét jósolja. A kérdésben blogunk is állást foglalt.

Az utóbbi kimenetelt látszik igazolni az, hogy milyen ellentmondó nyilatkozatok jelentek meg a kongresszust követően a „győztes” határozat képviselőitől, majd a tény, hogy elsőre nem sikerült frakcióvezetőt választani, felvázolódott egy markáns repedés a párton belül. A kongresszuson megszavazott határozatot pártoló csoport karakteres képviselője, Schiffer András 7:8 arányban nem kapott kellő bizalmat pénteken. Csak a megismételt szavazás hozott eredményt, hétfőn. És hétfő reggel hangzott el Róna Péter magabiztosnak szánt nyilatkozata.

Tartalmát tekintve kérdés, hogy a magát mintegy ernyőszervezetként megnevező választási szövetségen milyen apropóból kérhető számon a pártként történő bejegyzés? E mögött, úgy látjuk, az a fájdalmas a felismerés áll, hogy az LMP nem volt képes olyan programot megfogalmazni, amellyel széles választói bázis kiépítését ambicionálhatná.  Nyáron, a civil szervezetekkel az összehangolódási kísérlet hamvába holt. És íme az ősz kínos meglepetése a felismerés: Bajnai Gordonnak nagyobb elismertsége van, annak ellenére, hogy karaktergyilkos hadjárat folyt ellene miniszterelnöksége idején, amely most újra. Úgy tűnhet, hamarabb lehet gyújtópont az E14, mint az LMP, amely utóbbi stratégiája - az atomerőművek kérdését nem ide számítva most - magabiztosságot eddig nem nagyon mutatott fel. A kongresszusi és az azt követő zavarodottság kétségbeejtő. Schiffer András Klubrádióban közölt megnyilatkozása számos korábbi tabuval szemben halad: még az MSZP-vel való tárgyalás is felvetődik. Úgy tűnik, módosítani kell az irányon.

Most Róna Péter címbeli megszólalásával is talán a menthető mentése indult meg. Határozott arccal a „mégiscsak tárgyalnánk, ám csak a saját feltételeink szerint” álláspontot megfogalmazva igyekszik visszafordulni a párt a centrum felé, természetesen (?) magát helyezve a reflektor fénycsóvájába.

Felvethető ugyanakkor, hogy a megszólalás kioktató, fölényeskedő jellege mennyire segíti visszatalálni a párthoz az eddigi támogató,  ám mostanában elbizonytalanodott közösségét? Ugyancsak kérdéses, hogy helyes-e az amúgy is kínkeservesen összeálló ellenzéknek ilyen feleslegesen, sértettségből, belülről sebeket osztani? Tényleg erre a hangra várnak a választók, akkor, amikor létezik már elég kioktató és fölényes kiszólás ebben az országban?

 Róna Péter hét mint hét hangsúlyozza, mielőbb le kell tenni Orbán Viktor kormányát. Blogunk kíváncsian tekint előre, várva, milyen módon igazolódik elképzelése, miszerint a kívülről szétesőnek tűnő LMP lenne-e a kormányváltó törekvések kristályosodási pontja.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Szanyi Tibornak: Ne rontsátok el!

Nyílt levélben nyilatkozott meg Szanyi Tibor a Népszava online oldalán, melyben Schweitzer Ivánt szólítja meg korábbi írása kapcsán. Minthogy nyílt a vita, blogunk feljogosítva érzi magát, hogy álláspontját kifejtse Szanyi Tibor véleményének egy sarkalatos kitétele kapcsán. Teszi ezt azért is, mert blogunk általában fontosnak tartja jelezni, álláspontja szerint félreértésben van az, aki ma pártokban gondolkodva igyekszik 2014 felé. Erről blogunkon számos eszmefuttatás található (Ld. http://legifelvetel.blogspot.hu, augusztus-szeptember hó során, Fidesz után 1-3. stb.).

Normális politikai viszonyok között teljesen érthető Szanyi Tibor álláspontja, amennyiben mint pártpolitikus, most is elsősorban az MSZP általa vélt pártérdekeit tartja szem előtt. Nem is szabad emiatt semmiféle minősítést tenni, ez a pártpolitikus dolga. Most viszont a magyar politikai tér torzult, a normalitás szabályai nem működnek. Írásunk végén azért Szanyi Tibor megfontolására javasolunk egy távlatosabb gondolati sémát, amely a pártok érdekei fölé helyezi az ország érdekeit, különös tekintettel az ismert politikai helyzetre. Ám mielőtt erre sor kerülne megjegyzést kell tennünk írásának egy fontos részletére.

Szanyi Tibor írásában elejt néhány számunkra meglepő megjegyzést, amelyet feltétlen értelmezni szükséges, mielőtt az olvasóiban megcsontosodna a leírt formában. Ez a következő:

„A demokrácia lényege, hogy valamelyik oldal többségi bizalmat szerez, s egyféle libikókaként mozog a fékek és ellensúlyok rendszere (checks and balances). Amiről Te beszélsz, amire Te vágysz, kedves Iván, az nem más, mint maga az orbáni centrális erőtér, annak minden vélt szépségével és valós mocskával. "Középen" többnyire a diktatúrák vannak, amelyek a jobb- és baloldalt egyaránt a lesajnálni való szélsőségnek akarják beállítani.”

A demokrácia lényegéről ez a definíció csak olyan oldalról hangozhat el, amely pusztán két pólusban gondolkodik. Működhet ilyen akár jól is, az utóbbi mintegy tizenöt év a hazai politikai életben viszont éppen az ellenkezőjét bizonyította: hazai két pólusunk nem ad választ megfelelőképp a kor kihívásaira, megosztja a közvéleményt, és kisajátítja – melyik milyen mértében – a ráruházott politikai hatalmat. Szerencsésebb lenne, ha az a valamelyik oldal, amely többséget szerez, és az a másik, amely ellenzékbe kerül, sokszínű, sokrétegű, széles értékspektrumot lefedő formáció (pártszövetség, koalíció) lenne. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy nem az-e az elmúlt időszak egyik nagy baja, hogy egy-egy párt domináns szerepet kapott szinte mindig, és domináns szerepében fülét-szemét befogva a saját érdekei felé igyekezett. Azonnal meg kell jegyeznünk, hogy különböző mértékben, mert a mai kormányzat hatalmi tobzódására egyik korábbi időszakban sem volt még példa.

A legtartósabb, álláspontunk szerint kényszerű szövetség a pregnáns példa: az SZDSZ a koalíciók során a mindig nagyobb MSZP oldalán lassan felmorzsolódott, és erre a szocialista párt prominensei rá is játszottak. Markánsabb a FIDESZ szövetségeseinek esete, amelyek számosan nagyon hamar elenyésztek

Sajnos, bár csak a Fidesz esetében bizonyosodott be, és ehhez kellett az a hatalomfelfogás, amelynek keserű gyümölcseit nap nap után látjuk, gyűjtőpártként az MSZP is hajlamos ösztönösen centrális terekben mozogni, egyszerűen jelentős méretből fakadóan.

Az orbáni centrális erőtér leküzdése nem azt jelenti, nem jelentheti azt, hogy egy másik óriáspárt változtatja a maga képére a magyar világot. Ennek még a látszatát is el kellene kerülni. Ettől fordul el nagyon sok fanatizmustól mentes választó, ettől lesz az ország a közöny mocsara.

A stabilabb demokrácia lényege az lenne, hogy mind több irányzat megjelenjen a politikában, mind több vélemény argumentálódjon a kormányon lévő politikai csoportosulásban, és az egyes pártok esetleges erősködéseit még a koalíción belül ellensúlyozzák a partnerszervezetek. És ugyanez működtetné a hatékony ellenzéki politikát is.

Elvileg elképzelhető óriáspárt részéről is méltányos politizálás, de a valóságban ehhez méltányos politikusokra lenne szükség. (Egyébként kézenfekvő példa a Horn-kormány alkotmányozási moratóriuma) Ehhez meg kell érni, ehhez ki kell nevelődnie egy ilyen alapokon álló politikusi nemzedéknek.

Amikor Szanyi Tibor azt írja, hogy "Középen" többnyire a diktatúrák vannak, amelyek a jobb- és baloldalt egyaránt a lesajnálni való szélsőségnek akarják beállítani”, majdnem igazat adnánk neki, bár középen álló diktatúrát nem tudunk felidézni, de blogunk vélekedése szerint középen többféle párt értékszövetségei is állhatnak. A diktatúrák alapvetően az „egypártokból” nőnek ki.

Blogunk úgy látja, az MSZP is nagyvonalúan megtalálja, meg kell találnia helyét abban a széles összefogásban, amely le kell váltsa az Orbán-rezsimet, amelynek a dezorbanizálást végre kell hajtania.

Ha már megváltoztathatatlan lesz újra a demokratikus rend, újból jöhetnek az egyéni pártok. de mindaddig, amíg az országot elfoglaló FIDESZ van hatalmon, csak széles választási együttműködésnek van létjogosultsága, sérelmeket és egyéni, vagy pártcélokat hátra kell sorolni.
 

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Akkor maradjon alkotmányellenes…?

Az Alkotmánybíróság a Nemzeti Együttműködés Rendszere által kiszabott keretek között közismerten szűkebb hatáskörrel rendelkezik, mint korábban. Megszűnt számos olyan lehetőség, amellyel egyszerű állampolgárok, szervezetek minden további nélkül indítványozhatták egyik vagy másik jogszabály felülvizsgálatát. Megszűnt számos olyan jogköre az Alkotmánybíróságnak, amely alapján - nem kevéssé eufemisztikus megnevezéssel élve - a „törvényalkotó” tevékenységét azon melegében, vagy akár később is felül lehetett vizsgáltatni. Sorolhatók lennének még a változások, de most csak egy jogintézményre kíván blogunk összpontosítani. Ez pedig az alkotmányjogi panasz.

Az alkotmányjogi panasz nem új találmány, az 1989-ben módosított Alkotmány, és az Alkotmánybíróságról szóló törvény ezt a korábbiakban is szabályozta. Ez a jogintézmény megtalálható a jelen jogi rendszerben is. A jogosultak százával igyekeznek is élni evvel a lehetőséggel, mert nyilván jó okuk van rá: úgy érzik, hibás, alkotmányellenes döntés vagy jogszabály áldozatai lettek.

Ugyanakkor kétséges: valóban betölti-e célját az alkotmányjogi panasz az érvényes eljárási rend mellett?

Rendeltetése az lenne, hogy a szokásos jogorvoslati rendszer végigjárását követően, amennyiben az érintett panaszos valamilyen alkotmányellenes jogszabályt, alkotmányellenes eljárási vagy jogalkalmazási hibát vélelmez az ügyében, akkor egy meglehetősen szűk, 60 napos határidőn belül beadvánnyal fordulhat az Alkotmánybírósághoz panaszának elbírálását kérve.

Nem is lenne eddig lényeges probléma, hacsak az a részletváltozás nem az, hogy ezt az Alaptörvény 2012. január 1-i hatálybalépését követően csak kötelező jogi képviselet mellett teheti meg. Hatvan nap alatt, ha éppen nem volt az illetőnek ügyvédje, esetleg nem vállalja ügyvédje az Alkotmánybíróság előtti eljárásban képviseletét, vagy egyszerűen nincs rá pénze, kellemetlen helyzetbe kerül. Ügyvéd hiányában egy – esetleg –  alkotmánysértő döntés kivizsgálatlan marad, vagy az alkotmányosság testén „nem gyógyul egy seb”, ha épp egy jogszabály alkotmányellenessége miatt fordult volna az ügyfél a Testülethez.

Ebben az esetben – amennyiben a panasz valóban alkotmánysértést fedne fel – a jogrendszer hibájának kiküszöbölése elmarad, pusztán, mert az illető panaszos nem jutott jogi képviselőhöz.

Tegyük fel azt az esetet, hogy talál jogi képviselőt. Elkészül az alkotmányjogi panaszbeadvány, bekerül a Testülethez. Az Alkotmánybíróság Főtitkára az ügy érdemi vizsgálata nélkül átnézi a beadványt, hogy az elbírálás akadályát képező formai és tartalmi hiányok nem állnak-e fenn, nincs-e egyéb gátja az eljárásnak, és ha kell, a hiányosságok pótlására szólítja fel a panaszost. Itt jellemzően meghatalmazások, okiratok pótlására kerülhet sor, vagy ha a beadvány olyannyira nyilvánvalóan nem az Alkotmánybíróság ügykörébe tartozik, akkor ebben a körben utasítják el a beadványt. Tegyük fel, hogy a fentieknek mindenben megfelel a beadvány, és az ügy tovább jut ezen a grádicson is.

Ekkor kerül, hosszú hónapokkal később az alkotmánybírák elé az alkotmányjogi panasz, mely első körben egy befogadhatósági vizsgálat alanya lesz.

És itt jön az, ami miatt a témát blogunk elővette.

Az Alkotmánybíróság, élve az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény felhatalmazásával, hiánypótlás lehetősége nélkül elutasíthatja a panaszt, ha nem találja kellően határozottnak. Azaz, amennyiben akármilyen homokszemet észlel, vagy vél észlelni a beadványban, a gépezet csikorogva megáll, és kiad egy megfellebbezhetetlen végzést arról, hogy a panasz tárgyát nem tudta megvizsgálni a Taláros Testület. Megfellebbezhetetlen, tehát az értelmezés tisztázásának lehetősége nélkül elhal a panaszos ügye.

És ezen a ponton joggal tesz fel kérdéseket az érintett:

• Hát ha nem érti pontosan az Alkotmánybíróság, mit is kérek, ugyan, miért nem kérdi meg? Várok már egy éve arra, hogy kiderüljön: valamit nem tart határozott kérésnek? És mi lesz az alkotmányossággal? Az nem számít!?
• Hát nem az a célja ennek a testületnek, hogy az alkotmányellenességgel foglalkozzon elsősorban, és az érdekelje, hogy a beadvány mögött van-e alkotmányellenes eljárás vagy éppen jogszabály?

És ilyenkor szokott az állampolgár további, plebeiusi kérdéseket is feltenni, például így:

• Hát nem a panasz mögötti, az Alaptörvény szellemiségén esett csorba kijavítása a lényeg? Vagy azért tartunk immár tizenöt, miniszteri fizetést meghaladó havi jövedelemmel, gépkocsi használattal, ki tudja miféle egyéb járandóságokkal bírákat, hogy mondvacsinált okokra hivatkozva lerázzák magukról a munkát, meghagyva ezzel az alkotmányellenes eseteket?
• És ha nem értenek valamit, nem kérdeznek, hanem papírgalacsint készítenek a beadványomból és bedobják a fonott iktatóba, a kosárba? Kinek tartanak engemet? A kutyájukkal sem bánnak rosszabbul! Stb.

Blogunk úgy tartja, hogy ezek, az állampolgár szintjén megfogalmazódó kérdések olyan természetűek, amelyek a jogbiztonságba, magába a jogrendszerbe vetett bizalmat ássák alá.

Ha csak azért szabályozta így a jogalkotó (sicc!), hogy mentesítse a bírákat a terhek alól, az nagyon komoly baj.

Ha nem, akkor nem inkább több bíróra lenne szükség? Vagy erősebb, a bírók mögötti háttérszolgáltatásokra?

Szerencsés lenne a nagy törvényhozási hajszában kis figyelmet szentelni egy ilyen kérdésnek is, mert sok múlik, sok múlna azon, ha a jogállamiság egyébként fontos szervezete nem bürokratikus akadályokra hivatkozva mellőzné azon kérdések vizsgálatát,

amiért valójában létezik.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

LMP: sem borotvaél, sem hurrá, inkább ciao!

A hétvégi LMP kongresszus Bajnai Gordon nevével fémjelzett E14 összefogással kapcsolatos döntését követően elemzés-cunami jelent meg, okkal. A párt döntése kapcsán megjelent értelmezések alapvetően két nagy csoportot alkottak. Az egyik csoport üdvözölte a kongresszus karakán, elvszerű döntését, és egyben látni véli a jobboldalról meglóduló dezorbanizáló pólus megalakulását.

A másik csoport talán árnyaltabb valamelyest, már amennyiben csalódottsághoz indulatos búcsú is megfogalmazódik. A visszafogottabb vélemények ha nem is gratulálnak a döntéshez, de mindenesetre jó utat kívánnak a borotvaélen végrehajtandó mutatványhoz, amely előtt az LMP áll.

kép: http://indafoto.hu/mromvari/image/179865-f57a3dcc

Blogunk is az LMP együttműködést megalapozó politikáját várta volna, erre hívtuk fel a figyelmet, mert most nem normális viszonyok között kell a választásokon nyerni. Mert nem gondolhatjuk, hogy ökológiai részletkérdések miatt inkább az Orbán-rezsim felmaradása lenne a cél. Mert ha így lenne akkor nem látnánk a fától az erdőt. Illetve: bizarr lett volna, ha Sztálingrádban az ostrom során valamely hadosztály a fák megmentésével lett volna elfoglalva.

Mindez egy nappal a kongresszusi döntés után történt, vasárnap, amikor úgy tűnt, letisztultak a vonalak. Ma reggelre ugyanakkor megjelent néhány riport, amely felforgatja az álláspontokat.

A Klubrádióban megszólalt Mile Lajos, átmeneti frakcióvezető (kérdés, a frakció átmeneti, vagy a vezető?), és elmondta: azt fájlalják, hogy kimaradt az összefogás tematikájából az ökopolitika, az energiapolitika és a vidékfejlesztés.

A fájdalom érthető, az ökopolitika nélkül aligha lehet elkotorni az Orbán-rezsimet.

Mile Lajos elmondta továbbá, hogy saját programjuktól különböző alapon nem tudnak leülni tárgyalni, és abban sem hisznek, hogy csak a kormány leváltására szövetkezzenek. A programok összehangolására van szükség.

Az előbbi hasonlatot folytatva, hadtörténeti kuriózum lett volna az LMP hadosztály sztálingrádi bevetése.

Ebből a nyilatkozatból, továbbá a kongresszuson szavazásra feltett két, egymással logikai zavarban levő kérdésből letisztulhat: nincs itt ok a hurrázásra. Nem jött itt létre semmiféle pólus, itt emberek beszélnek össze-vissza, dobálóznak érvekkel és egymásnak ellentmondó döntéseket hoznak, aztán saját döntéseiket sem értik és talán inkább visszakoznának.

Bár elgondolkodott volna akár Mile Lajos, akár Schiffer András és gondolkodásmódjuk többi támogatója azon az egyszerű kérdésen: miképp lehet kizárni az együttműködést úgy, hogy tárgyalni fognak a jövőben? Nem lehetett volna azt feltenni szavazásra, hogy az együttműködés elől nem zárkózunk el, és még tovább tárgyalunk? Nem lehet, hogy az LMP-s think tank – ha létezik ilyen - feladata az lenne hogy értelmes döntést alapozzon meg értelmes kérdésfeltevéssel?

A reggeli nyilatkozatok alapján az látható, hogy a kongresszus döntése magát a kongresszust lepte meg leginkább. A zavarodottság leírhatatlan. A döntést támogató Schiffer András és Ertsey Katalin nyilatkozataiból ez egyértelmű. Blogunk szerint szombat este elveszítették azokat a potenciális választókat, akik az E14-el való összefogást támogatták. Ma reggel már az is felkaphatja a fejét, aki a nem összefogás pártján áll. Nem lenne meglepő, ha az eddig hurrát kiáltók délre már más politikai fórumot keresnének.

Ma reggel úgy látszik, nincs itt szó borotvaélen haladáshoz szükséges elvi megfontolásokról, nincs itt szó önálló pólusképzésről sem. Agónia van. A klinikai halál nem állt még be, a beteg még visszahozható, de hogy ereje teljében lenne 2014-re az kizárt.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Lukasenka: nyíltan a magyar kérdésről

Bizonyítványt állított ki Lukasenka elnök a magyar kormány politikájáról, őszintén, keresetlenül. Egyrészt szégyellni való, másrészt nem nekem, illetve nekünk állampolgároknak, hanem a magyar kormánynak.

Soha nem vártam Fehéroroszország kétes hírű vezetőjétől semmi jót. Most mégis egyfajta elégedettséget adott okot véleménye, melyet az új magyar és francia nagykövet fogadása alkalmával tett közzé.

Nem mintha helyzetértékelésével egyetérthetnénk, miszerint Magyarországnak elege lenne a demokráciából és a piacgazdaságból, amint a franciák sem így gondolkodnak. Ezt gondolom különösen az utóbbi esetében, mert ilyen alapon azt is mondhatta volna, hogy az emberiségnek elege volt a Homo sapiens létből és újra felfedezte a Homo erectus életforma megkérdőjelezhetetlen előnyeit.

Ami miatt mégis fontosnak tartom Lukasenka bejelentését, az az, hogy viszonyulni kellene hozzá a magyar kormánynak, méghozzá nem üres szavakban, hanem tetteiben. Mert ugyan rendre hitet tesz kormányunk Európa mellett, a maga sunnyogó-hunyorgó, kétszínű módján (nyilván megéri a közösségi pénzekért ez a kis „kanpáváskodás”), ám most egy virtigli autokrata közelít avval az ölelésre emelt karral és csókra húzott szájjal, amellyel maga a nagy Brezsnyev elvtárs ölelte keblére Kádár Jánost, vagy éppen Honeckert.

Saját közösségünk, az Európai Unió ilyen nyíltan, államfői szinten nem mondott efféle sommás bírálatot a magyar folyamatokról. Az európai politikai kultúrában a nyílt bírálat ilyen formája – bár talán egészséges lenne – nem alakult ki, mert eddig ilyen szinten nem volt rá szükség. Gondoljuk meg, az Unió léte óta nem volt példa arra, hogy valamely tagállam nyíltan elvessen alapvető értékeket, jogállamiságot és demokráciát. Nem volt olyan sem, hogy autokratikus rendszert építsen ki, és visszafordítsa országát az európai értékközösség irányától, és a közösség ellen politizáljon. Ilyen erők, bár léteznek Európában mindeddig alkotmányt módosító kormányerőként nem jelenhettek meg.

Az utolsó nyugat-európai (ide értve a déli tagállamokat) diktatúrák a hetvenes években kipusztultak, nem kellett szembesülni eddig a magyar kérdéshez hasonlóval. Most büszkék lehetünk magunkra: vezető pártunk és kormányunk révén valóban újíthatunk az európai politikán. Lehet, épp a mi esetünk lesz az, amely kellő immunitást ad majd a közösségnek az autokratikus vezetőkkel szemben. 

Csak mi ne pusztuljunk bele.

Vissza Lukasenka véleményéhez: hasznos a nyíltsága, súlyos szégyenbélyeg ez a magyar kormánynak, a magyar kormányzat elmúlt két éves teljesítményének valódi bizonyítványa.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Államcsőd: az ultima ratio

Túszhelyzetbe kerülhet az ország. A kormány az "ultima ratio" birtokába jutott. Ha a körülmények kedvezőtlenre fordulnának, élhet vele, bármikor.

Joggal tehetjük fel a kérdést, mi, Magyarország adófizető állampolgárai és családjai, hol tartunk, merre megy az út tovább? Az ellenzéki demokratikus erők, ide értve konzervatív gondolkodású csoportosulásokat is, egyre inkább képesnek látszanak felismerni az összefogás szükségességét. A tét jelentős, mindannyian látjuk: az ország közigazgatási és gazdasági káosz felé tart, és egyre kevésbé nyugtatja meg az eddig lojális választói csoportokat a miniszterelnök és csapatának hurráoptimista propagandája.

A dezorbanizálást célul kitűző csoportok valamilyen választási formációvá váló önszerveződése folyamatban van, nem is evvel igyekszem foglalkozni most. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy milyen reakciók várhatók a kormányzat részéről.

Küzdelemre hangolt miniszterelnök aligha fog valaha is tárgyalni ellenzékével, hacsak nem a legutolsó pillanatban, amikor már nincs lehetőség megegyezésre. Nagyon kell nyerni, hogy sokáig hatalomban maradjon csoportja, tartotta a választás előtt, ám bukása esetén e meglátásának teljes ellentettje állhat elő, azaz nagyot fog bukni, hogy soha többé vissza se tudjon térni.

Minthogy küzdelemre szakosodott (nem gondoltam, hogy létezik erő-szak is az ELTE jogi Karán), láthatóan megkezdte a védekezést. Átalakítja a terepet, erődít, igyekszik pusztítani az ellenfél morális erejét és ha kell, esetleg a felperzselt föld taktikájához nyúl.

A választási rendszer eltorzítására tett lépései ismertek. Ismert vélekedés az is, hogy alig várja az alkalmat a Nemzeti Bank megszállására. Sajnálatos, hogy úgy tűnik, ebben nem tudja, vagy nem hajlandó senki megállítani. Az ellenzék hatalmon kívül lévén eszköztelen, a nyugat be nem avatkozási politikája miatt ugyancsak, párton belüli ellenzéke meg, ha van is egyáltalán, a pártszervezet mélyén rejtőzik valahol. Nagy változásnak kell történnie ahhoz, hogy beszakadjon a kormánypárt, és belső reform állítsa meg az őrületbe hajló rombolást, reformnak álcázott dilettantizmust, amely a fényes szelek időszakának politikájára emlékeztet. (Olvashatunk arról, hogy miféle gazdasági jövőkép rejtőzhet a kormányzat elképzelései között)

Jelenlegi mumusa, az ellenzéki összefogás legjelentősebb személyisége, Bajnai Gordon, akit lejárató kampánnyal igyekszik ellehetetleníteni a hírek szerint. Természetesen lehet próbálkozni, megfelelő védelmi stratégia nyilván készül ez ellen.

Másik mumusa maga az összefogás. Biztos vagyok abban, hogy lesznek, vagy már vannak is olyan szervezetek, amelyek belülről igyekeznek majd bomlasztani az ellenfél szövetségi rendszerét. Láthatóan igyekszik a kormányzat civilnek mondott, érezhetően végtelenített anyagi lehetőséggel rendelkező szervezetek útján betörni abba a médiatérbe, ahol ma a dezorbanizálásért kialakuló összefogás van jelen. Igyekezni fogja tematizálni a közbeszédet ezen a félen is, hogy a megosztást, és ezzel az ellenzék alulmaradását eredményezze.

A gazdasági hatalom köre kezébe került. Erőforrásai kimeríthetetlennek tűnnek (mindaddig, amíg bukása nem lesz nagyon valószínű). Kezében lesz a nemzet tartaléka is, amennyiben nevezhetjük ilyen patetikus módon a Nemzeti Bank valutatartalékát. És tulajdonképp itt jönnek azok a veszélyes szcenáriók, amelyek esélyét nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Orbán Viktor október 27-én bejelentett önkormányzati adósság átvállalása után most, november 10-én került a hírekbe, hogy a felsőoktatás adósságait is átvállalja az állam. Ezen a héten kerültek a közbeszédbe azok az intések, amelyek az átvállalt adósság esetleges nem visszafizetéséből következhetnek. Ez lenne az államcsőd. Ami ijesztő, az a miniszterelnöki reakció: nem utasítja vissza a lehetőséget, nem vállal a kifizetés tekintetében elkötelezettséget, hanem pusztán távolabbra helyezi az adósságátvállalás pontos mértékét. Ebből arra lehet következtetni, hogy igenis megfontolás tárgya lehet a csőd lehetősége. Erre bármikor módja nyílhat, hiszen előállította azt a helyzetet, hogy a hitelező futhat a pénze után, és az adós diktál. A Bankszövetség korábbi kokijai után még begyűjthet egyet-kettőt, a pávatáncnak nevezett szimpla sunyi időhúzás pedig fegyverré teszi Orbán kezében az államcsőd lehetőségét. Tetszése szerint, akkor dobhatja be a bombát, ha már nincs más esély a túlélésre, vagy mert kiúttalanná válik a helyzet, vagy a választás – ha ez még értelmezhető kifejezés marad egyáltalán – reménytelennek tűnik számára. 

Túszhelyzetbe kerülhet az ország.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Nekünk tényleg Mohács kell?

…

Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.

Ady: Nekünk Mohács kell (részlet)

Kettő és fél éve folyik az 1989. óta nyíltan és nyilvánvalóan megindult nyugatosodás törzsi harácsrendszerré alakítása. Jelek voltak arra, hogy ez, vagy valami ilyesmi történhet, ha kétharmados többséget szerez Orbán Viktor és törzse. Sokan nem tartottak efféle veszélytől, mások meg nagyon is. 2002-től, de különösen 2006-tól világos volt, hogy az ideológiai katyvasszal álcázott szimpla hatalomvágy nem vezet majd jóra. Nem is vezetett.

Emlékeztetem az olvasót a jobboldalinak tartott és a baloldalinak tartott sajtóban egyaránt megjelent vélekedésekre, miszerint nem kell tartani a kétharmadtól. Az akkori szerzők vélhetően ma már nem feltétlen tartják fenn az akkori véleményüket. A jobboldali sajtóban a revízió nem, vagy csak alig-alig jelent meg, talán a Heti Válasz egyes írásaiban, de a blogokon, pl. a Mandineren azért látható a fordulat néhány jele. Baloldalon a szükséges önrevíziót a leghangosabban tévedőktől (talán Babarczy Eszterre utalhatok itt) nem olvastam.

Az elmúlt két és fél év első kilenctizede avval telt, hogy az ellenzékbe szorult pártok magukat keresték, a helyzetükből adódó módon.

A Jobbik diadalt ülhetett: teljesítménye csúcsokat döntött, parlamenti párt lett, mozgalmához kimondatlan ideológiai támogatást kap, reményteli lehet a jövőképe, hiszen az állampolgárokban feltüzelt ordasságok őket is támogatják.

Az LMP eleinte örülhetett annak, hogy bejutott a Parlamentbe, ám hamar kiderült, még kétségtelenül sikeres akciózásával sem tud lényegében új demokratikus ellenzék magja lenni, nem tud, vagy nem akar szövetkezni a szocialista, vagy szociálliberális ellenzékkel. Ez ma úgy tűnik, kijelöli a párt útját az egyirányú zsákutcában.

A szocialisták sokkja egyértelmű volt és markáns. Fel sem tudtak állni az utóbbi hónapokig. Most úgy tűnik, kacérkodnak a régi reflexekkel, sőt a fideszes eszközöket bevetve próbálnak embereket fogni. A statisztikák szerint bizonyos sikerrel. Kimenetele önmagában mai szemmel kudarcos: épp ez a politika vezetett a jelen helyzetbe, a Fidesz (KDNP) és MSZP demagógia spirálja volt az elmúlt tizennégy év politizálásának mozgató rugója (nem számítva a 2006-2010 közötti kiszállási kísérleteket).

A megosztottság és a lejtőssé tett választási eljárásrend miatt közhely, hogy az Orbán rezsim leváltása csakis összefogás eredménye lehet. Jelenleg összefogásról lényegében a Bajnai Gordon nevével fémjelzett háromlábú mozgalom beszél. A súlyosabb politikai tényezők kivárnak. Ez érthető.

Ami nem érthető – legalábbis nem értem –, az az, hogy a demokratikus ellenzéki sajtóban, sőt a blogvilágban is fanyalgás érezhető. A fanyalgás tárgya: Bajnai Gordon. A fanyalgás oka: gazdag, volt kormánytényező a szocialista időszakban, nem eléggé balos, túl liberális, nem eléggé jobbos, és még sorolhatnám, kinek mi.

Hadd kérdezzem meg: tényleg rossz hazánknak ez az Orbán-rezsim? Akarjuk-e igazán a végét? Kérdezem most a baloldali, jobboldali, oldalmentes, bármiféle polgártársamat. Vagy elhisszük-e végre, hogy most nem bal és jobb harcáról van szó, hanem valami többről, amely a szabadság és szolgaság, a jog és jogfosztottság, remény és reménytelenség mentén zajlik? Hogy a fanyalgás során felhozott érvek mégiscsak egy demokratikus játékszabályok alapján működő rezsim idején fogalmazódtak meg, sokuk egyszerű karaktergyilkosság során. Szembeállítható-e evvel a válságkezelés sikere? Vagy ez nem érv? El kellene gondolkodni végre arról, hogy adható-e bizalom annak, aki nem centrális erőteret, hanem a centrumban levők érdekeit igyekszik keresni?

Ha Bajnai, ha nem, nem lenne szabad abba a hibába esni, hogy a dezorbanizálásban érdekelt csoportok maguk pusztítsák el a pluralista véleményformálás nevében az egyedül lehetséges összefogás esetleges vezetőit.

Tényleg meg kell várni az orbánizmus totális végkifejletét, hogy mindenki végletes benyomások alapján, lényegesen nehezebb – mert lehet még ennél is nehezebb – helyzetben kívánja a rezsim eltűnését? 

Nekünk tényleg új Mohács kell?

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on: