A Kard blogon közölt írás, amely Bajnai Gordonnal szemben
Róna Pétert mintegy kihívóként kéri megszólalásra, számos ponton kétkedésemet
váltja ki. Egyrészt a beidézett, Róna Pétertől származó írás részlete, amely
ellentétes értelmezésre éppen nem ad módot, mégis akár Bajnait kifejezett
támogató szöveg is lehet. Igyekszem kimutatni, hogy miért.
Róna Péter kritikája egyértelmű kijelentést tesz, szerinte a
Haza és Haladás Alapítvány korifeusai csak visszaállítani kívánják a Fidesz
országlása előtti idő politikáját. Nem lát a tanulmányokban egyebet, mint a
korábbi gazdaságpolitika visszahozásának szándékát. Erről így ír:
Semmi jele, hogy a külföldi tőkétől való függőséget
meghaladva, kilátás lenne Bajnai elképzelésében egy életképes honi iparra,
mezőgazdaságra és szolgáltatásra, és általában az értéket teremtő szellemi
munkára. De még így is lehet, hogy a szervezőknek igazuk van, ha a cél nem az
egyaránt csődöt mondott fideszes, illetve MSZP-s gazdasági paradigma, hanem
mindössze Orbán Viktor leváltása.
Az idézett két mondat első felével kapcsolatban a közismert
tőkehiányról, amely a magyar gazdaság fejlődésének évtizedes (vagy hosszabb)
problémája, úgy vélem, nem szabad megfeledkezni. A külföldi tőke bevonása
rendre azzal a mottóval történt, hogy a technológiai fejlődésben, annak anyagi
bázisa hiányában kellett a korszerű berendezéseket, eljárásokat Magyarországra
behozni. Másrészt szükséges volt, és félek, ma is az, a tőkés gazdaság szellemi
erőforrásának importálása is, azaz a nyugati munkakultúra importja.
Az elmúlt 22 évben a magyar tőke nem volt képes oly
mértékben gyarapodni, amely révén a gazdasági fejlődés önjáróvá válhatott
volna, amely révén a technológiai fejlődés a gazdaság sajátjaként válhatott
volna hajtóerővé. Ismerős a leggazdagabb magyar vállalkozók névsora, vagyona,
és össze lehet vetni mind a magyar GDP-vel, mind egyéb külföldi magánvagyonok
mértékével. És úgy tűnik, a mi gazdagjaink, noha hazai szemmel tényleg már-már
beláthatatlan vagyonok felett rendelkeznek, ez önmagában mégsem elegendő az
ország fejlődésének megindításához, mert „kevesen birtokolnak nem sokat”.
Orbán politikájának egyik sarokköve volt már az első
kormánya idején is, és most ez talán még inkább szembetűnő (vagy szemetszúró),
hogy ki kell alakítani a magyar tőkések körét, fel kell növelni potenciáljukat,
ahhoz, hogy a hazai vállalkozások, a hazai termelés kiválthassa a külföldi
tőkétől való függést. (Hivatkoznék itt Münchausen báróra, meg a lovára, neki
már sikerült. Esetében meglehetősen rapid folyamatra volt szükség, a mocsárba
süllyedés közvetlen fenyegetettsége miatt.) A ma Magyarországában ez csak úgy
valósulhat meg a kellő gyorsasággal, hogy a kijelölt tőkés rend részére a köz
pénzéből, sőt a magánpénzek csaliutakon történő elszívása révén csoportosítják
át a vagyonelemeket, jövedelmeket, lehetőség szerint évtizedekre előre, politikai megbízhatósági alapon.
Természetesen félretolva a jogállamiság sorompóit, lesajnálva a lakosság
közvetlen rövid- és középtávú érdekeit.
Nem hinném, nem merem hinni, hogy Róna Péter egy pillanatig
is igazolná ezt a törekvést. De mi lehetne akkor az áttörés az idézetében
megfogalmazott cél érdekében?
Pontosítok: mekkora időtávlatban, milyen gyorsaságban
gondolkodjunk? Orbán válasza: azonnal, bármi áron!
Gondolom, Róna Péter válasza nem ez. Felteszem, valami olyan
válasz lehetne elfogadható – és ezt most nem adom Professzor úr szájába –,
amely a meginduló gazdaságban biztosít magyar tőkefelhalmozást, idővel, úgy,
hogy közben a foglalkoztatást szélesebb körben biztosítják az itt befektető
multinacionális vállalatok. De nem éppen effélét célzott például a beszállítói
program?
És nem kezdtek-e kialakulni olyan magyar cégek,
cégcsoportok, amelyek más országokban is befektettek? Vagy más területen,
például az informatikában, nincs-e már most is olyan vállalat, amely magyar
tőkével volt képes világpiacra nyitni, jelentős eredménnyel?
Nem lehet, hogy kellő türelemmel és megfelelő jogbiztonság
és hatékony állam- és gazdaságszervezés mellett ez a folyamat „önjáróan”
megindul?
Visszatérve tehát a Bajnai Gordonra vonatkozó kritikára, azt
hiszem, nincs ma más út, mint az, hogy a gazdaság beindításához és
működtetéséhez külföldi forrásokat kell bevonni. Ám ez legkevésbé sem azt
jelenti, hogy vissza kellene állítani a 2000-2010 közötti időszakot, tokkal
vonóval. Már csak azért sem, mert ez az időszak jórészt jelszavaiban szólhatott
a tőkebevonásról. Sokkal inkább szólt ez arról is, hogy a választásokon
ígéretspirálba került politikusok kényszerűen herdálták el az ország
lehetőségeit. Amikor ebből ki akart lépni az egyik, akkor a másik gáncsolta el,
pusztán rövidtávú érdekei miatt. A magyar gazdaság az eltorzított politikai
rendszer mentén maga is eltorzult. És
emlékezzünk meg a gazdasági világválságról is, amely ugyancsak közrejátszott a
magyar gazdaság helyzetének alakulásában.
Ma az ország fejlődésének – értsünk ez alatt gazdasági és
morális fejlődést – legfőbb akadálya Orbán Viktor kormánya és a Fidesz
politikája. Ahhoz, hogy bármi jó bekövetkezhessen, már csak a lehetőségért is,
le kell váltani az Orbán rezsimet. Ahhoz, hogy utána jó következhessen jó
közjogi alapokat kell építeni, újraépíteni és újat építeni egyszerre, és az
anyagi jellegű veszteségeinket pótolni kell, alighanem külföldről, a tőke
bevonásával. Az új morális rend iránti igényt minden, a jogállamiság, a
normalitás visszaállítása irányában összefogni kívánó egyénnek, csoportnak,
pártnak el kell fogadnia. E nélkül nem megy.
Az, hogy a tőke milyen szabadságfokkal tud működni, milyen
nemzetgazdaságbeli hasznossággal, magyarán milyen áron, az a jogi háttér
függvénye. Vagyis, amennyiben a posztorbáni időszakot jó közjogi struktúra
kialakításával sikerül indítani, gyorsabb lesz az ország fejlődése. Ha balfácán
megoldást sikerül találni, akkor visszaérünk a kilencvenes évekhez.
Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése